Rendhagyó heti elmélkedés (2013. 05. 26.) - A száműzött

A száműzött

Száraz faleveleket fújt a hajnali szél a város poros utcáiról. A rég nem látott otthon még félálomba merülve figyelte, ahogy a száműzött visszatér.

Éjszaka indult útnak, hogy senki ne lássa, csak az ég és a csillagok voltak a társai a hosszú úton. Gyaloglábon jött egész végig, nem veszíthetett már el semmit, csak egy kétely volt a szívében: ha el nem veszthet, akkor van-e remény visszaszerezni valamit az idők eltékozolt vagyonából? Egy kis darabot, amit úgy hívnak: haza.

Ahogy a város határához ért, a rég múlt idők halványodó képei megelevenedtek egy szempillantás alatt; emlékeibe merült mentében. A házak, az út menti szemeteszsákok látványa egy régi szomorú történetet juttattak eszébe.

    Borús délután volt. Az erkélye teraszán ülve, félig szívott dekkek füstjébe burkolózva nézte a várost. Akkor még nem tudta, hogy kisemmizték, kitagadták, és alázták a háta mögött. Nem tudta, de érezte tán a teraszon ülve, hogy vihar közeledik. Érezte ő, de nem ilyen viharra számított. Várt egy tiszta, mindent elmosó esőt, ami talán a bűnöket is lemossa rólunk. Akkor még hitt. Hitte, hogy rendbe jönnek a dolgok.

Már tíz éve állt a város élén, és csak reménykedhetett, hogy az emberek felejtenek vagy uram bocsá’ gondolkoznak. Remélte, hogy ennyi év után talán elhiszik neki, hogy nem ő volt a hibás, nem ő tehetett mindenről. Azt, hogy nem mindenért ő a felelős. Nem tudta, miért fájt annyira az embereknek, hogy őt választották vezérnek, úgy, hogy a többség nem akarta. Ő maga volt az egyetlen, aki nem kívánkozott a megtisztelő posztra. Őt úgy helyezték oda fentről, nagyobb erők. Mondott volna ellent az élet-halál urainak? Inkább munkához látott, s vállalta ezzel a mindenki megvetését. Akikért gürcölt, dolgozott, azok gyűlölték. De tudta, nem lesznek hiábavalók a küzdelmei.

S, ennek már tíz éve volt. Tíz év nagy idő, elég a felejtéshez. Bár képmutatónak könnyebb lenni, akár egy életen át. Sikeres tíz esztendő telt el, mindenki boldognak mutatkozott – lehet, hogy azok is voltak… Csak egyvalaki nem tudott megnyugodni és boldogulni soha: ő, mindenki jótevője. Napjának minden percében azon forgatta a fejét, mi az ő felelőssége; hogy a taps, ami neki szól jelent is valamit, vagy csak frázis az egész. Aztán esténként csak az nyugtatta, hogy holnap folytatja a munkát. Ő dolgozik, a többiek meg jóllaknak – kompromisszum minden. Épült és szépült a város, nem tűnt távolinak egy valóban szebb jövő. Csak az emberek nem változtak meg; hazudtak, csaltak és kurválkodtak – s mindezt csöndben.

Az emberek önzők, azt hitték, hogy a gazdagságuk nem függ a vezetőktől, bele akartak szólni a város életének folyásába. Egyre több ambiciózus, munkára kész utánpótlást küldtek a hivatalba, a fiatalítás jegyében. De vezetőjük az idő múlásával egyre bizalmatlanabb lett, nem hallgatott senkire. A dirigálni akarók egy csoportjának rá kellett jönnie, összeesküvésre van szükség. Egy puccsra, ami eltéríti a bizakodókat (mert voltak ilyenek is!). Rákenték vezérükre, hogy korrupt. Ez a bűvös szó mindenkit rabul ejt: korrupt. Ezt a gyalázatot! A virágzó város korrupt vezetője! Nem telt bele néhány hét, a hivatalát fölmondták, tisztsége megszűnt, háza az árulóké lett. Búcsúzóul a száműzött intett a mögötte összetódult csőcseléknek, s csak ennyit szólt: „Ott voltam, ahol lennem kellett, és azt tettem, amit tennem kellett”

Így lett ő száműzött. Elment messzire, falura. Nem látta senki két évtizeden keresztül.

A város közben elhanyagolható idő alatt zuhant a cselszövés eufóriájából a teljes apátiába, az emberek légvárai összedőltek. Ugyan voltak, akik a végsőkig kiálltak az hazug igazságok mellet, de be kellett látniuk: a valóság korántsem olyan szép, mint hitték. Hiába jósoltak szebb holnapot a hamis próféták, csalódást hozott az ébredés. Bár ki nem mondták, de tudták mind, hogy az egyetlen igaz embert vetették meg, aki tett a közösségért. Késő volt már belátni, az elmúlt évtized boldogsága nem csak illúzió volt, hanem a szilárd valóság. Egy reális világ, amit az ő gyűlölt vezetőjük hozott létre, és őrzött az utolsókig, és ami nem tér vissza soha többé. Ezt a megvalósult álomképet ők maguk törték össze, akik élvezői voltak minden valójának. S most, hogy elüldözték mindannyiuk jótevőjét, világosan látták saját álnokságukat: megköpködték őt lépten-nyomon, de fel nem érhettek hozzá…

Húsz év múltán tért vissza a városba. Bölcsen, s szótlanul. Nem kellett látnia a folyamatot, ahogy hosszú évek munkája dől romba, tudta ezt ő előre. Senki földjére ért a száműzött.

A város kapuin belül az egykor virágzó életnek űrmagja sem maradt. Omladozó házak, gaztól fölvert utcák fogadták, s szemét mindenütt. A száműzött elgondolkozott az őt bámuló, kérdő tekinteteken. - Emlékeznek még? Az új generáció vajon tud rólam valamit? Mért jöttem én ide, hiszen tudtam, mi fog várni: végtelen szomorúság és talán megvetés is. Van még aki erre is azt mondaná: a te hibád az egész.  

Elnézte a porban csúszó-mászó hajléktalanok sokaságát, és legnagyobb elszörnyedésére régről ismerős arcokat is felismert egyikben, másikban. Nemsokára szülőházához ért. Ennek a háznak az erkélyén töltötte utolsó délutánját a városban. S egy pillanatra minden megszépült, az idő visszafordult mindenestül és a régi ház falára festette a régi korokat. Mire föleszmélt az emlékek ködéből, kisebb gyülekezet vette körül. Lám, az egykori – azóta jócskán megtépázódott – városi elit tagjai. Nem várta meg, hogy megszólítsák:

    - Igen én vagyok. Nem tudom, hogy emlékeznek-e rám, de én emlékszem magukra. Talán rég láttak engem és én is megváltoztam, öreg vagyok és betegebb. De egyvalamit tudok, olyan beteg biztosan nem lehetek, mint az én városom. És ez a város, ez maguk. Maguk tették ezt, mert hitték, hogy nekem fáj. Fáj is, de nem azért, mert nem én vagyok az első ember… hanem mert ezt kell látnom. Az én szülőhazám haldoklik. Én megmondom maguknak őszintén, azért jöttem vissza, mert már kellően öreg vagyok, és azt akartam, hogy az utolsó éveimet szülőhazámban tölthessem. De így én nem nyugodhatok meg, nem mondhatom azt, hogy nem az én gondom. Mindannyiunk gondja, hogy otthonunkat a társas élethez méltóan tiszteljük és vigyázzunk rá. Újra dolgozni akarok, mától engem ez éltet. Pedig azt hittem, meghalni jövök vissza. De én nem visszajöttem, én hazajöttem. 

    Az elképedt tömeg csendben hallgatta szavait. Nem tudtak ellenkezni, csak sírni tudtak volna, ha lett volna merszük. Húsz év után újra eljött közéjük az ember, aki utat mutat. Bár tudta bűneiket, csak szánakozott rajtuk és megbocsátott. Nem állt bosszút az árulókon, megelégedett a maga igazával. Közkikiáltással helyezték régi tisztségébe, még aznap.
    Kerek egy év munkája telt bele, és a város elindult egy új, egy jobb irány felé. Az időközben felnőtt, új generáció tagjait már a hagyományok tisztelésének szellemében állították a jövő szolgálatába. A fejlődést érezte mindenki, elégedettek voltak, és titkon boldogok. Tudták, hogy kinek volna jó megszorítani a kezét, kinek lehetne köszönetet mondani. Aki megmutatta nekik a boldogságot, és trónfosztása után visszatérve saját kezével húzta ki őket a nyomorból. Meg sem érdemelték, hogy köztük volt, hogy találkozhattak vele. De ő csak építeni akart, jobbá tenni szülőhazáját, mindegyikük otthonát. Nem magának, hanem mindenkinek.
    Ezt a sok mindent viszont már nem tudták neki megköszönni, és nem csak azért mert nem várta el. Ő ekkor már messze járt. Egy olyan világba költözött, ahol távol lehet mindenkitől, de közelebb az emberekhez. Az ég hófehér teraszán eregette már a füstfelhőket, és talán megnyugodhatott – hazatért.
    A város mélyén, az egyik eldugott kis társasház földszinti falán néhány éve áll egy emléktábla. Egy emlék a száműzöttről. Életének valós jelentőségét kifejező idézetet nem taálván, csak ennyit véstek rá halvány betűkkel: „Élt és dolgozott”

-

„A száműzött a városba tér,
Szívében érzi, hogy ezzel az út véget ér.
Hazám, fogadd be őt!
Nem lázad ellened már, hisz az út véget ér.

Nagy folyó, az arcomat nézd,
Nem érzek vágyakat többé, az út véget ér.
Jöjj, oly közel az éj!
Sokáig nem élek már, hisz az út véget ér.”

Egy nagy ember emlékének ajánlva

2013. május 26.

Radnai Dániel