Heti elmélkedés (2013. 05. 17.) - A város fölött

A város fölött

   Ketten maradtunk Szabóval. Megint, újra csak ketten "a zúgó élet partján", ahogy Ady mondta. De mégsem voltunk igazán egyedül; igazság szerint hárman voltunk: a Szabó, én és a város fényei.
   A kilátóhoz hosszú, meredek lépcsősor vezet föl az alagút tetejéről, s az ösvényt követve rövidesen egy kör alakú magaslatra ér az ember, amit korlát vesz körül és térkövei tökéletes szimmetriává állnak össze. Aki fellép ezekre a kövekre, az első pillanatokban gazdagabbnak érzi magát; elhiszi, hogy ott áll ég és föld között. Övé az előtte elterülő város síkjai, és domborulatai, az összes fényével és minden homályával együtt. De ez az érzés hamar elmúlik; az idő szüntelen folyása magával viszi a feledésbe az első pillanat varázsát.
   A naplemente bíbor-vörös felhői messze úsztak már; a mozdulatlan éjszaka koromsötétjével néztünk farkasszemet. Néhány órával ezelőtt még máshogy álltak a dolgok, mivel nem csak mi ketten érkeztünk a kilátóba; velünk volt az egész Hold-udvar. Nem gondoltuk, hogy a kedv múlik, a lendület fogyatkozik és az érdeklődés csillapszik egyáltalán. Idővel - akármennyire is nem akartuk észrevenni - az emberek máshogy kezdtek vélekedni a "hogyan tovább"-ról, és döntöttek. De nem kellett nekik tanácskozniuk, kollektív néma beszéd volt ez - értették ők egymást szavak nélkül is.
   Fél három táján járhatott az idő, amikor egyedül hagytak minket. Nem jó érzés, amikor újult erővel indulsz felfelé a hegytetőre, és mindenki csak szemben jön veled - el lehet benne fáradni. Csak mi ketten mentünk az árral szemben.
   Tudom én jól, hogy személyes feszültségek is közrejátszottak abban, hogy mindenki nekiindult, de még mindig csak azt tudom mondani, amit ott és akkor éreztem, és érzek a mai napig: mért nem tudunk mi együtt maradni?
   Mielőtt végleg elmentek, egyikőjük gúnyos megjegyzést tett a felelősséggel kapcsolatban, ezzel már nem tudtam mit kezdeni. Nem úgy terveztem az estét, hogy azzal kell majd foglalkoznom, kiért felelek ha esetleg... Na így maradtunk mi egyedül a Szabóval.
   Az életben talán először, nagyon rosszul jött most a Horatius-i arany középszer. Jóllehet, úgy terveztem, hogy együtt várjuk majd meg - mindannyian - a pirkadatot, egyszerre túl távolinak tűnt az éjszaka, s a hajnal még inkább. Mi pedig ott álltunk e kettő között tanácstalanul. Fáradtak voltunk és részegek.
   Nem akartam veszni hagyni a gondolatokat, lévén, hogy néhány perce még egy közösségi társadalom utópiájáról disputáltunk. A Szabóval jó elvi vitákat folytatni - kiváltképp ittasan.
-Emlékszel még mit, mondtam; - szóltam én, megtörve a csendet -  csak akkor győzhetünk, ha egységesek vagyunk. Nade ezek itt...
Kisvártatva ő is szólt: -Teljességgel érthetetlen; mi volt ez, amit műveltek? Szerinted énrám kell vigyázni?
Éreztem, hogy a Szabót bosszantják a történtek, inkább nem álltam útjába az ideológiai felvetéseimmel.
-Nem. És különben is, itt vagyunk ketten. Ezért kár veled úgy beszélni, mint egy kutyával...
Érdekes módon a többiek jobban aggódtak a Szabóért, pedig én is ugyan olyan piás voltam - ezt neki nem említettem.
-Istenem - mondta ezt fáradt rezignáltsággal végül.
    Még pár szót beszéltünk, de mindketten tudtuk - lassan indulni kell. Így dőlnek el a dolgok; ma már túl késő (vagy korán?) bármit is tenni; ma már csak hazamenni kell. Ami félig van kész, az ma már félig marad, mi már csak a holnapot építhetjük tovább.
   Megcsodáltuk utoljára a várost fentről, mielőtt végleg leereszkedtünk volna beléje. A frissen zöldellő fák hűvös kíséretében sétáltunk lassan lefelé, és egyre tovább. A város hallgatott, s mi talpunka szegeztük poros utcáit. Nyár volt, a kellemes időben akár a világ pereméig is elsétáltunk volna. De mi megelégedtünk a saját utunkkal. S tán már elindultunk a józanodás felé - tévedek, sose fogunk igazán kijózanodni! - de azért fáradtak voltunk.
   A keresztúthoz érve - jó szokásunk szerint - kézfogással búcsúztuk. Tovább indultunk mindketten: jobbra ő, és balra én.
   Mire fölértem a Rózsadomb baktatóján a hajnali nap legelső, gyengécske sugarai vetültek otthonom sziluettjére.

 "Egy új nap mindig új reményt ígér,
A végtelen sötétjét tépve szét.
A félelem határt kap, mint a lét,
Te csak várj, míg felkel majd a nap."

2013. május 17.

Radnai Dániel Szabolcs