Ballagásromról
Kissé gondterhelten indultam útnak hazulról, mondhatni minden idegesített. Az egész nap változó idő, ami reggel óta macska-egér harcot játszott a felhőkkel és a nappal; feszélyezett az öltönyöm, mert nemigen szoktam ilyen elegánsan járni; a hajamat is minduntalan szemembe fújta a szél.Ami azt illeti, elég vegyes gondolatok kavarogtak a fejemben. Próbáltam, mint egy nagy költő vagy író epilogusként összefoglalni az iskolai pályafutásomat, minthogy a ballagás napján érdemes volna, de mindig csak apróságokra ragadtattam magam.
Mire átsétáltam a kertvárosi dombon, és beértem a buszmegállóba, újból kisütött a nap. Elenyésző várakozás után felszálltam egy buszra és helyet foglaltam.
Az egyébként már említésre méltatlan húszperces buszút örökkévalónak tűnt, egyszerűen nem akart véget érni. Valamelyest örültem is, hogy nem futottam össze egyik osztálytársammal sem a buszon, mivel tudtam, hogy ma még biztosan találkozok mindenkivel - s, még hányszor, te boldog isten... Biztosan tudtam volna beszélni pár átlagos, látszólag érdeklődő szót mindenkivel, de jobb így - nem voltam rájuk kíváncsi, se másra.
A pályaudvarban nem csalódtam; ugyanolyan volt mint máskor. Ahogy leszálltam, özönlöttek felém a legkülönbözőbb szerzetek, vélhetően busz után sóvárogva, s a szél mint mindig, most is változatlanul süvített. Ez a szél végigkísért, mióta először letettem a lábam a pályaudvar betonjára, és ide érkeztem minden reggel éveken át.
Az iskolához vezető sétámban sem volt semmi üdítő, még mindig el voltam merülve kisé sötét hangulatú gondolataimban. Az épület melletti széles út túloldalától már látni véltem, - mint már néhányszor külső szemlélőként - ahogy hangyaboly szerűen áramolnak ki és be a különböző öltözetű fiatalok és idősebbek, tanárok és diákok, fennköltek és félkegyelműek az iskola kapuin, az én iskolámén. Ebben a pillanatban éreztem a hányingert keltő sugallatot, ennek én is részese vagyok.
Bent a lépcső korlátain, a falon és mindenütt virágok voltak kiragasztva, csak a mi tiszteletünkre - hát érdemlünk mi ennyit? Összességében ezt is igaztalannak, visszataszítónak éreztem. Remélem, csak én voltam így.
A termünkben már többé kevésbé összeült a díszes társaság, olyanok voltak mint mindig - csak mindenki ünneplőben... Talán tévedek, ha azt mondom, hogy ugyan olyanok voltak, mint mindig; igazság szerint még hülyébbek voltak mint általában. De nem haragudtam én őrájuk, hisz tudom hogy megy ez. Olyanok voltak, mint egy ünneplő tömeg, akik nemvárt jelszavakkal, igékkel találták szembe magukat; paradicsommal dobálózni nem mernek, de azért zúgolódnak.
Szóval zajlott az élet, mint mindig, csak én voltam kicsit csendesebb mint általában. Erről nem tudok hitelt érdemlően nyilatkozni - hogy miért. Mondom, nem haragudtam én rájuk, mert lett volna rá időm sokkal előbb, de nem mindig és nem mindenkire. Akkor minek a fölösleges mártíromság. Meg egyébként is, egy ilyen eklektikus társaságban (legyünk finomak!) megsértődni luxuscikknek számít, kár is lett volna. És most rágondolni, meg egyáltalán leírni is kár, mert ugye csak a szépre szabad emlékeznünk ha jót akarunk. Mit érünk kellemetlen emlékek idézgetésével; ki akarja azokat olvasgatni?
Mindenesetre nem haragot éreztem. Tulajdonképpen szerettem én őket egy kicsit, s talán jobban mint kellett volna. Helyesebben nem úgy szerettem őket, ahogy egymást szerettük. Többet gondoltam magunkról. Így sikerült időnként csalódni. S tudjuk, a csalódottság a gyávák haragja. Na innen van az a kis harag.
Soká vártunk az osztályteremben, így együtt. Lassan lezajlottak a protokolláris dolgok, mindenki megkapta az osztályrészét - ki többet, ki kevesebbet - majd idővel levonultunk.
Az indulás idegesítő mozdulatlansága észrevehetetlen gyorsasággá fajult, mindenre csak utólag eszméltem. Az iskolában és körülötte összegyűlt csodálkozó arcokra, a többi osztályra, a kiöltözött tanári karra. Tudom, hogy az ünnepség ezúttal is unalmas és önismétlő lehetett, de alig észleltem belőle valamit.Ahogy a helyemre álltam, már vége is volt. Egy végzős megpróbált illendően búcsúzni, de azt hiszem nem figyeltek rá túl sokan. Talán jobb is így neki; a lényeget ő érti s tudja; kit érdekel a külvilág?
Fotók csattantak, ölelésekre is emlékszem, hisz eljöttek szüleim, meg aki még számít. Miután elbúcsúztam tőlük, még fölmentem az emeletre, benézni a termünkbe. Jó lett volna valami varázslatosat érezni, de nekem csak az indulás zaklatottsága maradt. Tudtam, hogy nem utoljára járok itt, semmi értelme túlmisztifikálni a dolgot.
Az iskola kapuján kilépve nem siettem annyira, mint akartam első ízben. Kiderült az égbolt, mióta én itt vesztegeltem. Sétáltam egyet a közeli köztér felé, ahol ilyentájt vöröslött legszebben a délutáni nap. Összetalálkoztam még mentémben néhány barátommal, és jóízűt beszélgettünk. Nem sokat, de azért érdemit. Dolgunk végeztével, kézfogással búcsúztunk el egymástól. Nem mondtam azóta sem nekik, de ha tudták volna, hogy az a néhány kézfogás többet ért mint az együtt öltött évek valamelyike is...
Így maradtam én egyedül, de semmiképp sem magányosan. Jól jött a csend.
A fehérbe öltözött diákok serege lassan csillapodott, magam is későnek éreztem az időt. Még egyszer beleszippantottam az idő közben kellemesre hűlt levegőbe, s lassan hazaindultam.
2013. május 6.
Radnai Dániel Szabolcs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése