Rómeó
és Júlia – magyaros köntösben
December 9.-én került bemutatásra a pécsi
Janus Egyetemi Színház (a továbbiakban: JESZ) falain belül Csoóri Sándor híres,
népi ihletésű balladajátéka, a Halálra
táncoltatott lány. A Mikuli János rendezésében színre vitt darab koreográfusa
Hágen Zsuzsa volt, zenéjét Kopeczky Péter szerezte, jelmez és díszlettervezője Herczi
Zsófia – színészei többnyire a JESZ társulatának legfiatalabb nemzedékéből
kerültek ki. Az előadást december 9., 10., és 11. között összesen négy
alkalommal láthatta a közönség.
Csoóri Sándor (1930-) neve sokak számára
ismerős; a huszadik század második felének és napjainknak egyik
legmegbecsültebb irodalmárát ismerhetjük, mint költőt, esszé és prózaíró, és
nem utolsó sorban népi ihletésű irodalom és művészet jeles képviselőjét. Csoóri
lírájában egy új, ámde a népi kultúrából mélyen építkező, már-már Petőfit idéző
hang manifesztálódik, mely a ’60-as, ’70-es évektől kezdve válik igazán
egyénivé, a magyar irodalomban egyedülállóvá. Csoóri nemzetszeretete és a múlt
század politikájával szembeni kritikus szemlélete teszi őt a ’80-as évek értelmiségi
ellenzékének egyik szellemi vezetőjévé. Napjaink egyik legelismertebb (József
Attila-díj, Kossuth-díj, Köztársasági Érdemrend, Prima Primissima stb.) költője
és prózaírója.
A Halálra
táncoltatott lány című balladajátékban egy nagyon közkeletű népi
alapkonfliktus jelenik meg, a gazdag leány – szegény fiú szerelmének
problematikája. Ez a társadalmi különbségen alapuló, családi viszályokkal
színesített konfliktus a világirodalom nem csekély számú alkotásának
alaptémáját adja. Csoóri rendkívül jó kézzel nyúlt ehhez a témához; költői
világa jól idomul a viszonylag egyszerű népi konfliktushoz. „Egy népi ihletésű,
népi műfajból merítkező (népballada) Rómeó és Júlia sztori.” – áll, nagyon
találóan a darab ismertetőjében. A párhuzam nem túlzás – ha a festői Verona
nemességét felcseréljük a magyar vidéki parasztság egyszerű alakjaira, a képlet
nem változik.
Az
előadás
Az ötórai kezdéssel hirdetett december
11.-i előadás előtt már nagyjából húsz perccel fokozatosan kezdtek gyülekezni
az emberek a Zsolnay Negyed déli, Balokány-oldali részlegén, a JESZ előterében.
Nem volt kétséges, hogy az (eddigi) utolsó előadás teltházas lesz. (Lévén, hogy
e sorok írója csak a Halálra táncoltatott
lány utolsó előadását tekintette meg, nem mondhat biztosat arról, hogy a
premieren hányan vettek részt – megjegyezendő, ha az utolsó előadáson teltház
volt, kevés az esélye annak, hogy az első alkalommal esetleg még pangott a
terem az ürességtől.)
A közönség a JESZ színháztermének egyik
sarkában, szépen összerendezett (egyébiránt kisség labilis) színpaddarabokon
elhelyezett székeken foglalhatott helyet. A terem szemközti sarkában egy nagy,
kifeszített fehér vászon állt, mely később árnyjátékok és vetítések eszközévé
is vált – ez volt a darab egyetlen tulajdonképpeni díszlete. A vászon és a
közönség közti üres hely jelentette a tényleges színpadteret.
Az előadás egy kollektív, tánckoreográfiával
egybekötött suttogással kezdődött, miközben a szereplők árnyékképeik látványa
után előtűntek a vászon mögül. Színrelépésüket követően megismerkedtünk a két
főszereplővel, a sági bíró lányával, Szalai Rozival és szerelmével,
Gáborral. A hatásos táncjelenetekkel
váltakozó párbeszédes részekből megtudhattuk, hogy Rozi és Gábor kölcsönösen
szeretik egymást, ám családjuk viszálykodása, úgy tűnik, lehetetlenné teszi
boldogságukat. Gábor elmeséléséből kiderült, hogy mi okozza a két família
összeférhetetlenségét. Gábor családjának elszegényedése egy régi történetre
vezethető vissza, mikor is Gábor öregapjának boltját Rozi nagyapja egy
nézeteltérés miatt bosszúból felgyújtotta. Emiatt, a homályos régi história
miatt nincs béke a két család között, s ez a tüske nem hagyja Gábort sem
nyugodni – nem tud felhőtlenül közeledni Rozihoz. Bimbózó szerelmükről
természetesen a falu párra vadászó hajadonjai is tudomást szereznek – Rozi és
Gábor pletykák tárgyává lesznek. Hiába találkoznak az éjjeli hold fényénél,
Gábor lelkét beárnyékolja a kettőjük családja közti viszály. Eljön a sági
bíróék bálja, ahova Gábor, a szegény fiú be sem teheti a lábát, helyette
emészti magát Rozi miatt. Rozit, apja megfenyegeti, hogy ne is próbálkozzon
senkivel se találkozni, eztán az apa önfeledten beleveti magát a borgőzös
táncba. Végül Gábor mégis megjelenik a bálon, és tisztességgel felkéri Rozit
párjául, de Rozi félelmében visszautasítja, így Gábort rövidúton kidobják. Az
éjszakába nyúló bál végén a vendégek egy emberként alszanak az alkoholtól
elkábulva és a tánctól kifáradva a földön, egymás hegyén-hátán – köztük a sági
bíróval. Ekkor – a darab talán legérdekesebb jelenetében – megjelenik Gábor
apjának, vagy nagyapjának szelleme (ez nem derül ki a szövegkörnyezetből) és
szemügyre veszi a kidőlt társaságot, azon elmélkedve, miért nem lehet béke a
két család között. Rozi elutasítása már egyértelművé teszi Gábor számára, hogy
szerelmük beteljesületlen marad. Hiába kéri Rozi anyjától lánya kezét, hiába
keresik mindketten egymást – el már nem érhetik. Rozit is bánat gyötri bűne
miatt, tudja, hogy igaztalan cselekedet volt Gábort visszautasítani. A kettőjük
közti törést csak egyvalami oldhatja fel végleg: az utolsó, halálos tánc. Gábor
egy utolsó táncra kéri Rozit, felszólítva a zenekart, hogy addig húzzák, amíg
bírják szuflával. Rozi az utolsó lélegzetét is kileheli a nekitüzesedett Gábor
karjai közt, a tánc okozza halálát. Hajadon barátnői karjaiban távozik a
színről, miközben ők ravataléneket dúdolnak neki. Gábor egyedül marad a színpad
közepén, további sorsa ismeretlen.
A fenti néhány sorban szándékosan tértem
át az darab konkrét élményétől inkább a ballada eseményszálára – meggyőződésem,
hogy a tárgyalt előadás rendezői módszerei hatékonyabban felvázolhatók a
történettől elkülönítve.
Lévén, hogy a néphagyományból származó
művek esetében mindig több változat él egymás mellett, ennél a darabnál is csak
az alaptörténetre (Rozi és Gábor szerelme, a családi viszály, valamint Rozi
halála) támaszkodhatunk. Említettem, hogy például nem világos Gábor valamely
apai felmenőjének megjelenése sem (apa vagy esetleg nagyapa). Színrelépésekor
szintén őt láthatjuk a vászonra kivetítve, amint „önmagával szinkronban”
végigméri a fekvő társaságot. Eleinte úgy tűnik, hogy a színpadon folyó
eseményeket látjuk tükörszerűen, de valójában korábban elkészített felvételt vetítenek
a vászonra. (Ez az egyetlen alkalom, mikor nem csak egy kép, vagy árnyjáték
jelenik meg rajta.) Emellett, ami rendkívül fölkeltette a figyelmem – és
kevéssé hiszem, hogy egyedül voltam ezzel a közönségben –, az a kérdés, hogy
vajon mi Gábor további sorsa Rozi halála után. Az előadás végén, miután Rozit
elvitték a színről lassan minden sötétült, majd mire Gábor a szín közepére, a
fehér vászon elé ért, teljes erővel, minden fény fölgyulladt – a darab záró
képében Gábor magányosan áll a fényárban, majd minden hirtelen elsötétül. Talán túlságosan messze vezetne belemenni
abba, hogy vajon mit jelenthet a darab végén, Gábor személyét illetően a hirtelen
fényár, majd az elsötétülés; mindenesetre annyi megállapítható, hogy utóbbi két
kérdés nem nyer magyarázatot a darabban.
A két főszereplőn kívül az előadás többi
résztvevője amolyan „fakultatív személyi kellékként” van jelen a színpadon –
szerepkörük nem állandó. Többek között, a Rozi apját alakító színész korábban
még egyszerű kérő; ugyanez vonatkozik Rozi anyjára is, akit a korábban
bemutatott hajadon lányok egyike formál meg. Ez alól természetesen kivétel volt
Gábor apja/nagyapja, aki mindössze egy jelenetben szerepelt a színen, illetőleg
az ördög megtestesítője, aki többször is felbukkant, de emlékeim szerint csak
ebben az egy szerepben.
A különböző események környezetének
hangulatfestéséhez nagyban hozzájárultak a vászonra kivetített képek (az
éjszakai találkozásoknál holdas égbolt, a hajadonok pletykálkodásánál
fakerítés, a katonák színrelépésénél pajzsminta, stb.). Emellett gyakorta
használták fel kreatívan a vásznon keresztül látható árnyjátékot is, többek
között mikor Gábor arra kéri Rozit a halálos tánc előtt, hogy vegye föl vörös
báli ruháját.
A történetvezetést különböző,
hagyományos népi táncjelentek kísérték, hatásos és jó koreográfiával; a fiatal
színészek mindig pontosak voltak a mozgás terén – dicséret illeti őket ezért. A
prózai, illetve énekes részeknél is meggyőző alakítást nyújtottak a szereplők;
az egyébként kevés számú zenei aláfestéssel megtámogatott, illetve az anélküli
versdalokban is tisztán énekeltek.
A díszletek hiányát tökéletesen
ellensúlyozták, mi több feledtették azok a rendezői megoldások, amik az
események környezetét voltak hivatottak jelképezni. A már említett vászonra
vetíttet képek és az árnyjáték mellet az előadás egyik legérzékletesebb
jelenete volt például, mikor Gábor és Rozi a kerítésnél találkozik, a kerítés
deszkáit pedig a korábban még a színen táncoló hölgyek testesítették meg. Így,
mikor a szerelmespár kéz a kézben megindult valamelyik irányba a kerítéssel
párhuzamosan, a lécek meghajoltak nekik. Csak akkor merevedtek vissza a
kerítéslécek, mikor felszínre törtek ellenérzéseik, elválasztva őket egymástól.
Szintúgy nagyon különleges hatást keltett, mikor Rozi és Gábor – már a bálon
történő visszautasítás után – keresik egymást az éjszakában; közvetlen közelben
vannak a ugyan színpadon, de nem látják egymást, nem hallják a másik hangját. A
kettőjük közti távolság ilyetén ábrázolása nagyon megnyerte a tetszésem.
A darab két főszereplőjét megformáló
fiatal (Horváth Marin és Mohay Réka) jól helytálltak, lévén, hogy a kevesebb
mint egy órás (de annál tartalmasabb) előadás két olyan központi alakját
formálták meg, akikre a legtöbb prózai és párbeszédes rész hárult – nem
lehetett könnyű dolguk. Ám feladatuknak kététség kívül eleget tettek. Játékukban
– még ha a fiatalok bizonytalanságával is párosult – sok erő és érzelem volt.
Külön kiemelendő Mohay Réka rendkívül, szinte riasztóan élethű szenvedése a
halálos tánc közben; valószerű és semmiképpen sem túljátszott sikoltásaival és
vonaglásával nagy hatást tett a közönségre.
Az imént, a teljesség igénye nélkül
felsorolt rendezői megoldások után néhány szó a darab egyszerűbb technikai
külsőségéről. Mindenek előtt szembetűnő volt, hogy ugyan egy alapvetően népi,
vidéki kultúrából építkező előadást láthattunk, a szereplők mégsem hagyományos
(vagy konvencionálisan elvárt) népi öltözetben voltak a színpadon. Ruházatuk
már-már trendinek mondható. Ám ha azt tekintjük, hogy az előadás egészét, a szó
jó értelmében vett puritanizmus (díszletek teljes hiánya) jellemezte, a
szereplők szimbólumokat nem hordozó öltözéke is beleillik a képbe. Mindent egybevéve,
összesen két tényezővel voltam elégedetlen a darabbal kapcsolatban. Először is
– a darabismertetőben szembetűnő – „ballada tizenhárom képben” elv csúszott el
egy kissé megítélésem szerint. Az előadáson nem különültek el érzékelhetően
ezek a képek; egyszerűen lehetetlen utólag – néző szemszögéből – tizenhárom
jelentre osztani a művet. Egyes részek között teljes sötétség támadt, olykor
pedig mindenféle cezúra nélkül váltakoztak ez egyes (térben, időben és a
szereplők terén is eltérő) jelenetek. A másik apróság, a zenei aláfestés
szerepe a darabban. A verses, énekes részek minduntalan megköveteltek volna
több zenei betétet, és valamivel színesebbé is tették volna az előadást, de
ehelyett nagyon korlátozott alkalommal fordult csak elő aláfestő muzsika.
Hangsúlyozom, az imént felsoroltak –
ugyan hiányosságnak éltem meg őket – csak kis jelentőséggel bírnak az előadás
egészére vonatkozólag, döntően nem befolyásolták, vagy rontották a mű kiváló összképét.
Összegezve a leírtakat csak csatlakozni
tudok ahhoz a megállapításhoz, melyet a darabismertető is hirdet: a Halálra táncoltatott lány valóban
sokrétű alkotás. Ahogy a Romeó és Júlia története sem csupán arról szól, hogy
két fiatal szerelmes, de nem lehetnek egymáséi, eme látszólag egyszerű
szerkezetű népi ballada esetében is messzebb vezet a központi konfliktus. Nem
véletlen, hogy az irodalom egyik legkedveltebb témája a társadalmi különbségből
adódó, személyes, intim kapcsolatokba is beszüremkedő konfliktus, és ennek
esetleges feloldása. A választási lehetőség látszólag egyszerű: szakítani a
konvenciókkal és a családi dogmákkal (nem számolva a társadalmi rétegek között
tátongó szakadékokkal) vagy meghajolni mindezeknek. Erről szól a Rómeó és Júlia,
és ha tetszik a Halálra táncoltatott lány
is. S mint a mellékelt ábra mutatja, az irodalom (és az élet) meglehetősen
egyértelmű választ ad az imént feltett kérdésre: aki megpróbálkozik a
társadalmi különbségek korlátait legyőzni, csak kínszenvedés árán teheti,
hovatovább, elbukásra van ítélve. Ennek tragédiája ugyanúgy valószerű és
kikerülhetetlen a felsőbb rétegekben, vagy akár ha vidéki parasztcsaládokról
van szó. S mindez párosítva a magyar néphagyomány sajátosságaival egészen
különleges eleggyé válik. Megjelennek benne a tökéletesen stilizált,
majdhogynem népmesei alakok, melyek élethűvé és a magyar léleknek kedvessé
teszik a látottakat.
Ugyan manapság már szinte közhelyes
arról beszélni, hogy egy darab, mely az idő tengelyén valamikor megszületett „a
jelenkorban is megállja a helyét”, de el kell ismerni, ennek, a szinte már
unalmassá és szürkévé koptatott erénynek a Halálra
táncoltatott lány is csak újabb érvényt szerzett. Jó megvalósítás
függvényében az ilyen és ehhez hasonló alkotások bebizonyítják nekünk, hogy a
népi kultúra sosem lesz idejétmúlt vagy kevésbé divatos. Nemzeti kincsek ezek,
s mint ilyenek, a 21. századi ember számára is irányadó tanulságokkal
szolgálnak.
Mint fentebb érintettük, az ilyen népi
alkotások jelenkori előadásai csak akkor jutnak el igazán a nézőkhöz, ha
megvalósításuk kellően kifinomult és koherens az adott témával. Elfogultság
nélkül kimondható, hogy a Halálra
táncoltatott lány színpadra vitelében mindezek sikeresen lettek alkalmazva,
a darab minden bizonnyal maradandó élményt okozott a közönségnek. Dicséret
illeti a produkció összes résztvevőjét.
2013.
december 17.
Radnai Dániel Szabolcs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése