Rómeó és Júlia – magyaros köntösben _ Színházkritika

Rómeó és Júlia – magyaros köntösben

December 9.-én került bemutatásra a pécsi Janus Egyetemi Színház (a továbbiakban: JESZ) falain belül Csoóri Sándor híres, népi ihletésű balladajátéka, a Halálra táncoltatott lány. A Mikuli János rendezésében színre vitt darab koreográfusa Hágen Zsuzsa volt, zenéjét Kopeczky Péter szerezte, jelmez és díszlettervezője Herczi Zsófia – színészei többnyire a JESZ társulatának legfiatalabb nemzedékéből kerültek ki. Az előadást december 9., 10., és 11. között összesen négy alkalommal láthatta a közönség.

Csoóri Sándor (1930-) neve sokak számára ismerős; a huszadik század második felének és napjainknak egyik legmegbecsültebb irodalmárát ismerhetjük, mint költőt, esszé és prózaíró, és nem utolsó sorban népi ihletésű irodalom és művészet jeles képviselőjét. Csoóri lírájában egy új, ámde a népi kultúrából mélyen építkező, már-már Petőfit idéző hang manifesztálódik, mely a ’60-as, ’70-es évektől kezdve válik igazán egyénivé, a magyar irodalomban egyedülállóvá. Csoóri nemzetszeretete és a múlt század politikájával szembeni kritikus szemlélete teszi őt a ’80-as évek értelmiségi ellenzékének egyik szellemi vezetőjévé. Napjaink egyik legelismertebb (József Attila-díj, Kossuth-díj, Köztársasági Érdemrend, Prima Primissima stb.) költője és prózaírója.

A Halálra táncoltatott lány című balladajátékban egy nagyon közkeletű népi alapkonfliktus jelenik meg, a gazdag leány – szegény fiú szerelmének problematikája. Ez a társadalmi különbségen alapuló, családi viszályokkal színesített konfliktus a világirodalom nem csekély számú alkotásának alaptémáját adja. Csoóri rendkívül jó kézzel nyúlt ehhez a témához; költői világa jól idomul a viszonylag egyszerű népi konfliktushoz. „Egy népi ihletésű, népi műfajból merítkező (népballada) Rómeó és Júlia sztori.” – áll, nagyon találóan a darab ismertetőjében. A párhuzam nem túlzás – ha a festői Verona nemességét felcseréljük a magyar vidéki parasztság egyszerű alakjaira, a képlet nem változik.

Az előadás

Az ötórai kezdéssel hirdetett december 11.-i előadás előtt már nagyjából húsz perccel fokozatosan kezdtek gyülekezni az emberek a Zsolnay Negyed déli, Balokány-oldali részlegén, a JESZ előterében. Nem volt kétséges, hogy az (eddigi) utolsó előadás teltházas lesz. (Lévén, hogy e sorok írója csak a Halálra táncoltatott lány utolsó előadását tekintette meg, nem mondhat biztosat arról, hogy a premieren hányan vettek részt – megjegyezendő, ha az utolsó előadáson teltház volt, kevés az esélye annak, hogy az első alkalommal esetleg még pangott a terem az ürességtől.)

A közönség a JESZ színháztermének egyik sarkában, szépen összerendezett (egyébiránt kisség labilis) színpaddarabokon elhelyezett székeken foglalhatott helyet. A terem szemközti sarkában egy nagy, kifeszített fehér vászon állt, mely később árnyjátékok és vetítések eszközévé is vált – ez volt a darab egyetlen tulajdonképpeni díszlete. A vászon és a közönség közti üres hely jelentette a tényleges színpadteret.

Az előadás egy kollektív, tánckoreográfiával egybekötött suttogással kezdődött, miközben a szereplők árnyékképeik látványa után előtűntek a vászon mögül. Színrelépésüket követően megismerkedtünk a két főszereplővel, a sági bíró lányával, Szalai Rozival és szerelmével, Gáborral.  A hatásos táncjelenetekkel váltakozó párbeszédes részekből megtudhattuk, hogy Rozi és Gábor kölcsönösen szeretik egymást, ám családjuk viszálykodása, úgy tűnik, lehetetlenné teszi boldogságukat. Gábor elmeséléséből kiderült, hogy mi okozza a két família összeférhetetlenségét. Gábor családjának elszegényedése egy régi történetre vezethető vissza, mikor is Gábor öregapjának boltját Rozi nagyapja egy nézeteltérés miatt bosszúból felgyújtotta. Emiatt, a homályos régi história miatt nincs béke a két család között, s ez a tüske nem hagyja Gábort sem nyugodni – nem tud felhőtlenül közeledni Rozihoz. Bimbózó szerelmükről természetesen a falu párra vadászó hajadonjai is tudomást szereznek – Rozi és Gábor pletykák tárgyává lesznek. Hiába találkoznak az éjjeli hold fényénél, Gábor lelkét beárnyékolja a kettőjük családja közti viszály. Eljön a sági bíróék bálja, ahova Gábor, a szegény fiú be sem teheti a lábát, helyette emészti magát Rozi miatt. Rozit, apja megfenyegeti, hogy ne is próbálkozzon senkivel se találkozni, eztán az apa önfeledten beleveti magát a borgőzös táncba. Végül Gábor mégis megjelenik a bálon, és tisztességgel felkéri Rozit párjául, de Rozi félelmében visszautasítja, így Gábort rövidúton kidobják. Az éjszakába nyúló bál végén a vendégek egy emberként alszanak az alkoholtól elkábulva és a tánctól kifáradva a földön, egymás hegyén-hátán – köztük a sági bíróval. Ekkor – a darab talán legérdekesebb jelenetében – megjelenik Gábor apjának, vagy nagyapjának szelleme (ez nem derül ki a szövegkörnyezetből) és szemügyre veszi a kidőlt társaságot, azon elmélkedve, miért nem lehet béke a két család között. Rozi elutasítása már egyértelművé teszi Gábor számára, hogy szerelmük beteljesületlen marad. Hiába kéri Rozi anyjától lánya kezét, hiába keresik mindketten egymást – el már nem érhetik. Rozit is bánat gyötri bűne miatt, tudja, hogy igaztalan cselekedet volt Gábort visszautasítani. A kettőjük közti törést csak egyvalami oldhatja fel végleg: az utolsó, halálos tánc. Gábor egy utolsó táncra kéri Rozit, felszólítva a zenekart, hogy addig húzzák, amíg bírják szuflával. Rozi az utolsó lélegzetét is kileheli a nekitüzesedett Gábor karjai közt, a tánc okozza halálát. Hajadon barátnői karjaiban távozik a színről, miközben ők ravataléneket dúdolnak neki. Gábor egyedül marad a színpad közepén, további sorsa ismeretlen.

A fenti néhány sorban szándékosan tértem át az darab konkrét élményétől inkább a ballada eseményszálára – meggyőződésem, hogy a tárgyalt előadás rendezői módszerei hatékonyabban felvázolhatók a történettől elkülönítve.  

Lévén, hogy a néphagyományból származó művek esetében mindig több változat él egymás mellett, ennél a darabnál is csak az alaptörténetre (Rozi és Gábor szerelme, a családi viszály, valamint Rozi halála) támaszkodhatunk. Említettem, hogy például nem világos Gábor valamely apai felmenőjének megjelenése sem (apa vagy esetleg nagyapa). Színrelépésekor szintén őt láthatjuk a vászonra kivetítve, amint „önmagával szinkronban” végigméri a fekvő társaságot. Eleinte úgy tűnik, hogy a színpadon folyó eseményeket látjuk tükörszerűen, de valójában korábban elkészített felvételt vetítenek a vászonra. (Ez az egyetlen alkalom, mikor nem csak egy kép, vagy árnyjáték jelenik meg rajta.) Emellett, ami rendkívül fölkeltette a figyelmem – és kevéssé hiszem, hogy egyedül voltam ezzel a közönségben –, az a kérdés, hogy vajon mi Gábor további sorsa Rozi halála után. Az előadás végén, miután Rozit elvitték a színről lassan minden sötétült, majd mire Gábor a szín közepére, a fehér vászon elé ért, teljes erővel, minden fény fölgyulladt – a darab záró képében Gábor magányosan áll a fényárban, majd minden hirtelen elsötétül.  Talán túlságosan messze vezetne belemenni abba, hogy vajon mit jelenthet a darab végén, Gábor személyét illetően a hirtelen fényár, majd az elsötétülés; mindenesetre annyi megállapítható, hogy utóbbi két kérdés nem nyer magyarázatot a darabban.

A két főszereplőn kívül az előadás többi résztvevője amolyan „fakultatív személyi kellékként” van jelen a színpadon – szerepkörük nem állandó. Többek között, a Rozi apját alakító színész korábban még egyszerű kérő; ugyanez vonatkozik Rozi anyjára is, akit a korábban bemutatott hajadon lányok egyike formál meg. Ez alól természetesen kivétel volt Gábor apja/nagyapja, aki mindössze egy jelenetben szerepelt a színen, illetőleg az ördög megtestesítője, aki többször is felbukkant, de emlékeim szerint csak ebben az egy szerepben.

A különböző események környezetének hangulatfestéséhez nagyban hozzájárultak a vászonra kivetített képek (az éjszakai találkozásoknál holdas égbolt, a hajadonok pletykálkodásánál fakerítés, a katonák színrelépésénél pajzsminta, stb.). Emellett gyakorta használták fel kreatívan a vásznon keresztül látható árnyjátékot is, többek között mikor Gábor arra kéri Rozit a halálos tánc előtt, hogy vegye föl vörös báli ruháját.

A történetvezetést különböző, hagyományos népi táncjelentek kísérték, hatásos és jó koreográfiával; a fiatal színészek mindig pontosak voltak a mozgás terén – dicséret illeti őket ezért. A prózai, illetve énekes részeknél is meggyőző alakítást nyújtottak a szereplők; az egyébként kevés számú zenei aláfestéssel megtámogatott, illetve az anélküli versdalokban is tisztán énekeltek.

A díszletek hiányát tökéletesen ellensúlyozták, mi több feledtették azok a rendezői megoldások, amik az események környezetét voltak hivatottak jelképezni. A már említett vászonra vetíttet képek és az árnyjáték mellet az előadás egyik legérzékletesebb jelenete volt például, mikor Gábor és Rozi a kerítésnél találkozik, a kerítés deszkáit pedig a korábban még a színen táncoló hölgyek testesítették meg. Így, mikor a szerelmespár kéz a kézben megindult valamelyik irányba a kerítéssel párhuzamosan, a lécek meghajoltak nekik. Csak akkor merevedtek vissza a kerítéslécek, mikor felszínre törtek ellenérzéseik, elválasztva őket egymástól. Szintúgy nagyon különleges hatást keltett, mikor Rozi és Gábor – már a bálon történő visszautasítás után – keresik egymást az éjszakában; közvetlen közelben vannak a ugyan színpadon, de nem látják egymást, nem hallják a másik hangját. A kettőjük közti távolság ilyetén ábrázolása nagyon megnyerte a tetszésem.

A darab két főszereplőjét megformáló fiatal (Horváth Marin és Mohay Réka) jól helytálltak, lévén, hogy a kevesebb mint egy órás (de annál tartalmasabb) előadás két olyan központi alakját formálták meg, akikre a legtöbb prózai és párbeszédes rész hárult – nem lehetett könnyű dolguk. Ám feladatuknak kététség kívül eleget tettek. Játékukban – még ha a fiatalok bizonytalanságával is párosult – sok erő és érzelem volt. Külön kiemelendő Mohay Réka rendkívül, szinte riasztóan élethű szenvedése a halálos tánc közben; valószerű és semmiképpen sem túljátszott sikoltásaival és vonaglásával nagy hatást tett a közönségre.

Az imént, a teljesség igénye nélkül felsorolt rendezői megoldások után néhány szó a darab egyszerűbb technikai külsőségéről. Mindenek előtt szembetűnő volt, hogy ugyan egy alapvetően népi, vidéki kultúrából építkező előadást láthattunk, a szereplők mégsem hagyományos (vagy konvencionálisan elvárt) népi öltözetben voltak a színpadon. Ruházatuk már-már trendinek mondható. Ám ha azt tekintjük, hogy az előadás egészét, a szó jó értelmében vett puritanizmus (díszletek teljes hiánya) jellemezte, a szereplők szimbólumokat nem hordozó öltözéke is beleillik a képbe. Mindent egybevéve, összesen két tényezővel voltam elégedetlen a darabbal kapcsolatban. Először is – a darabismertetőben szembetűnő – „ballada tizenhárom képben” elv csúszott el egy kissé megítélésem szerint. Az előadáson nem különültek el érzékelhetően ezek a képek; egyszerűen lehetetlen utólag – néző szemszögéből – tizenhárom jelentre osztani a művet. Egyes részek között teljes sötétség támadt, olykor pedig mindenféle cezúra nélkül váltakoztak ez egyes (térben, időben és a szereplők terén is eltérő) jelenetek. A másik apróság, a zenei aláfestés szerepe a darabban. A verses, énekes részek minduntalan megköveteltek volna több zenei betétet, és valamivel színesebbé is tették volna az előadást, de ehelyett nagyon korlátozott alkalommal fordult csak elő aláfestő muzsika.

Hangsúlyozom, az imént felsoroltak – ugyan hiányosságnak éltem meg őket – csak kis jelentőséggel bírnak az előadás egészére vonatkozólag, döntően nem befolyásolták, vagy rontották a mű kiváló összképét.

Összegezve a leírtakat csak csatlakozni tudok ahhoz a megállapításhoz, melyet a darabismertető is hirdet: a Halálra táncoltatott lány valóban sokrétű alkotás. Ahogy a Romeó és Júlia története sem csupán arról szól, hogy két fiatal szerelmes, de nem lehetnek egymáséi, eme látszólag egyszerű szerkezetű népi ballada esetében is messzebb vezet a központi konfliktus. Nem véletlen, hogy az irodalom egyik legkedveltebb témája a társadalmi különbségből adódó, személyes, intim kapcsolatokba is beszüremkedő konfliktus, és ennek esetleges feloldása. A választási lehetőség látszólag egyszerű: szakítani a konvenciókkal és a családi dogmákkal (nem számolva a társadalmi rétegek között tátongó szakadékokkal) vagy meghajolni mindezeknek. Erről szól a Rómeó és Júlia, és ha tetszik a Halálra táncoltatott lány is. S mint a mellékelt ábra mutatja, az irodalom (és az élet) meglehetősen egyértelmű választ ad az imént feltett kérdésre: aki megpróbálkozik a társadalmi különbségek korlátait legyőzni, csak kínszenvedés árán teheti, hovatovább, elbukásra van ítélve. Ennek tragédiája ugyanúgy valószerű és kikerülhetetlen a felsőbb rétegekben, vagy akár ha vidéki parasztcsaládokról van szó. S mindez párosítva a magyar néphagyomány sajátosságaival egészen különleges eleggyé válik. Megjelennek benne a tökéletesen stilizált, majdhogynem népmesei alakok, melyek élethűvé és a magyar léleknek kedvessé teszik a látottakat.

Ugyan manapság már szinte közhelyes arról beszélni, hogy egy darab, mely az idő tengelyén valamikor megszületett „a jelenkorban is megállja a helyét”, de el kell ismerni, ennek, a szinte már unalmassá és szürkévé koptatott erénynek a Halálra táncoltatott lány is csak újabb érvényt szerzett. Jó megvalósítás függvényében az ilyen és ehhez hasonló alkotások bebizonyítják nekünk, hogy a népi kultúra sosem lesz idejétmúlt vagy kevésbé divatos. Nemzeti kincsek ezek, s mint ilyenek, a 21. századi ember számára is irányadó tanulságokkal szolgálnak.

Mint fentebb érintettük, az ilyen népi alkotások jelenkori előadásai csak akkor jutnak el igazán a nézőkhöz, ha megvalósításuk kellően kifinomult és koherens az adott témával. Elfogultság nélkül kimondható, hogy a Halálra táncoltatott lány színpadra vitelében mindezek sikeresen lettek alkalmazva, a darab minden bizonnyal maradandó élményt okozott a közönségnek. Dicséret illeti a produkció összes résztvevőjét.

2013. december 17.

Radnai Dániel Szabolcs   

„Bezzeg a Beck Laci…” - Portré

„Bezzeg a Beck Laci…”

Igencsak szokatlan vállalkozás népszerű együttesek esetében éppen a dobost reflektorfénybe állítani, lévén, hogy a koncerteken úgyis mindig ők vannak legjobban a háttérben. Ám tévedés azt hinni, hogy csak frontembert vagy éppenséggel szólógitárost érdemes megkérdezni mind a zenekar, mind a privát életéről. Szilárdan kimondható, hogy a fenti állításnak Beck Laci, a 30Y dobosa is csak újabb érvényt szerzett.

A Pécsi Tudományegyetem ZEN – Könnyűzenei Szaksajtó című kurzusának keretében nyílt lehetőségünk találkozni Zazával – ahogy barátai becézik –, akit főként fiatalkorával, zenével való megismerkedésével, és az újonnan alakult „Bezzeg a kurva Beckek” formációval kapcsolatban kérdeztünk.

Ahogy a 30Y fanatikusabb rajongói körében ismeretes, az zenekar magját alkotó Beck testvérek története egy szocreál Nyugat-Magyarországi iparvárosban, Ajkán kezdődött. Az ajkai városélet szürkesége és nihilje döntően meghatározta a kis Beck fiúk világlátását – hangsúlyozta a beszélgetés előtt néhány kérdésre választ adó Beck Zoli, s ezt később Zaza is megerősítette. Ám a kis Beck Lacika számára annak idején nem volt egyértelmű, hogy a szülőváros mozdulatlanságból való kitörés milyen úton-módon megy majd végbe.

Kevesen tudják, hogy Zaza, egészen tizennégy éves koráig szentül hitte, hogy élvonalbeli labdarúgó lesz belőle – ahogy elmondta: sokáig egyedüli példaképe Détári Lajos volt. A labdarúgó karrier ábrándját aztán a gödöllői sportiskolába kerülése oszlatta szét, ahol Lacinak kizárólag szertornát kellett gyakorolni, amit kimondottan nem szeretett. Az ott töltött idő alatt meglehetősen rossz tanuló is lett – ez az időszak már némileg egybeesett a zenével való érdemi megismerkedéssel is.

Laci csak hétvégenként járt haza Ajkára, s egy ilyen alkalommal – nagy unszolásra – csatlakozott bátyjához és barátaihoz a Halász kocsmába a szokásos pénteki ivászat erejéig. Itt ismerte meg az ajkai „nagy öregeket”, akik megtanították az élet sok fontos dolgára. Többek között, arra is, hogy a Halászban miért hívják a két nagyfröccs+egy hubi italkombinációt köztudomásúlag „távcsőnek”. Zaza rövid időn belül törzsvendég lett az ajkai Halászban, ahol péntekről péntekre összeült a környék zenekedvelőinek krémje, és a kocsmaasztalnál kézről kézre jártak a másolt kazetták.

Ebben a forgatagos időszakban a tizenhat-hét éves Beck Lacira egyszerre zúdult rá a 70’-es évek hard rockja (Led Zeppelin és társaik), a 90’-es évek alternatív zenekarai, az Európa Kiadó és a Kontroll Csoport, majd végezetül a Kispál és a Borz, amely talán igazán meghatározta zenei ízlését. „Ekkor jön rá egy tizenéves fiú – Zaza saját szavaival –, hogy női mellek is léteznek, és egyszer csak kinyílik a világ.” Ezzel egy időben kezdi el felkelteni Laci érdeklődését, hogy bátyja, Zoli, hova megy időről időre a gitárjával – s nem sokára egy vidéki próbateremben találta magát ő is. Lévén, hogy Zoli és akkori zenekarának tagjai nemigen erőltették meg magukat a próbák alatt, volt ideje kiélni magát próbatermi dobszerkón, mivel a dobolás akkoriban kezdte érdekelni. Miután megtanulta a legfontosabb dobtémákat, már semmi sem tarthatta vissza Lacit, hogy maga is zenekart alapítson, és ez hamarosan be is következett.

Első zenekarának, amit néhány barátjával alapított, kizárólag németnyelvű szövegei voltak, s ha ez nem lett volna elég, a koncepció részét alkotta, hogy mindenki olyan hangszeren játszott, amin nem tudott – így Zaza sem a doboknál foglalt helyet. A több okból is „zajos sikerű” (hajnali háromkor léptek színpadra egy meglehetősen ittas közönség előtt, mindegyszálig fürdőköpenyben, majd szétverték a berendezést) első és egyetlen fellépésükről videofelvétel is készült, de az említett VHS kazetta anyagát, Laci nagy megelégedésére, egyelőre jótékony homály fedi. Ezután nem sokkal jött el az a szinte történelmi pillanat, amikor bátyja, Zoli, régi barátjukkal, Sárközy Zoltánnal (Papával) felkérték Zazát, hogy legyen az éppen alakuló új együttesük dobosa. Innentől már ismerős a történet, sikerek és hullámvölgyek, több mint tíz év 30Y, és el is jutunk a jelenbe, 2013-ba.

Miután Zaza kimerítő részletességgel és szemmel látható élménygazdagsággal elmesélte fiatalkorát, az újonnan alakult „Bezzeg a kurva Beckek” formációról kérdeztük, amiben csak ketten játszanak bátyjával, Zolival. Lacitól megtudtuk, hogy a duó ötlete egészen 2011-ig nyúlik vissza, amikor is kisebb koncepciózavar állt be a 30Y életében, és a tagokban komolyan felmerült annak kérdése, hogy érdemes-e folyatni a zenélést.

Ebben az időszakban, ahogy Zaza fogalmazott, azt hitték Zolival, hogy mint testvérek, már nem kerülhetnek egymáshoz közelebb, mert a zenekari élet miatt túlságosan is „össze voltak zárva”. Ahogy a koncertek ritkultak, a tagok külön-külön kezdtek el lejárni a próbaterembe, s lévén, hogy nem egyeztettek időpontot, gyakorta előfordult, hogy a testvérek épp csak ketten voltak a stúdióban. Az ilyen, alkalomszerű örömzenélésektől felbuzdulva jött az ötlet, hogy duóban kellene játszaniuk; ez a felállás új kereteket nyújtott nekik zeneileg. Ezeknek a próbálkozásoknak az első lenyomata az a négy számból álló demó felvétel, amit 2011-ben vettek fel.

Ezt követően egy időre – a 2012-13-as 30Y Szentimentálé turné végéig – parkoló pályára került a Beckek duó elképzelése, a bemutatkozás egészen az idei ősz végéig váratott magára. Amellett, hogy a csupán gitár, ének + dob felállás egészen új zenei formákat követelt meg a két zenésztől, Zaza hangsúlyozta, hogy a Beckek formáció létrejötte egyáltalán nem zeneileg volt fontos számára. Neki, a bátyjával való felhőtlen együttlétet és gyermekkoruk felidézését jelenti ez az új felállás, amely a közös zenélésen keresztül valósul meg. Az idei év októberében megjelent, azonos című nagylemezük tíz számot tartalmaz, s az albumon Laci énekel is a dobok mellett, valamint szerzőként is közreműködik.

Ugyan senki sem várhatja el egy zenésztől, hogy mint magánembert jellemeze saját magát, de Zaza ebben is kedvezett nekünk – a zenekari dolgok mellett privát életéről is beszélt egy keveset. Elmondta, hogy harminc fölött, két kisgyermek apukájaként már nem úgy viszonyul a zenész élet szükségszerűségeihez, mint korábban. Ha lejön a színpadról, egyszerű családapává változik, és ugyanolyan életet él, mint általában a családos emberek. Életfilozófiája szerint, ezért „inkább él egy skizofrén életet, mint egy elcseszettet”.

Beck Laci, Zaza története sok-sok érdekes, a nagyközönség számára kevéssé ismeretes életeseménnyel gazdagította a hallgatóságot, függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk jártasak a 30Y zenjével, vagy „en bloc” a Beckekkell kapcsolatban.  Beszélgetésünk – azt hiszem, bátran mondhatom – örök élmény marad mindannyiunk számára.

2013. november 25.

Radnai Dániel

30Y koncert a Szent István Téren - beszámoló

30Y koncert a Szent István Téren

Nagysikerű koncertet adott szeptember 13.-án a 30Y zenekar, a pécsi Örökség Fesztivál második napján. A programsorozat egyik legjelentősebb koncertjét a Szent István Tér gyepén felállított nagyszínpadon rendezték meg.

A tíz éves jubileumát ünneplő pécsi zenekar eddigi idei rendhagyó koncertjei a tavaly megjelent Szentimentálé című, új zeneanyaguk turnéja keretében zajlottak; nem volt kivétel ez alól a Sétatéri előadás sem. A koncertet „30Y Szentimentálé” címen hirdették, előrevetítvén a szokásostól eltérő koncepciót. Az összesen 28 szerzeményt tartalmazó új lemez kifinomult, lágy zenevilágának élő megszólaltatásához komoly zenészgárdával egészült ki a csapat, turnéjuk során a fúvósok és vonósok is kísérték az együttest.

A pécsi elődadást - lévén, hogy a zenekar „szülőhazájában” lépett fel – ideje korán nagy érdeklődés övezte; a kezdőnapi Punnany Masif koncertje mellett a rendezvénysorozat leginkább közönségmozgató eseményének minősült. A 20:30-ra hirdetett koncertet már jóval megelőzően, fiatalok hatalmas tömege hömpölygött a nagyszínpad környékén; a 30Y fanatikusaiból és a Sétatér forgatagából kiváló, egyszerűen szórakozni vágyók összevegyült közössége.

A koncert – az ígért startnál valamivel korábban – fél kilenckor kezdődött el. A valamivel kevesebb, mint két órás előadás programját főként az új nagylemez sikerdalai, valamint az elmúlt évek legnagyobb slágerei alkották – újragondolt, áthangszerelt változatban. Megszólalásukban fontos szerepet kaptak az akusztikus hangszerek, illetve a már említett, hangulatfestő fúvósok és vonósok is. Egyet kiragadva a sok közül, a Szentimentálé albumon helyet foglaló Papírsárkány című Bergendy feldolgozásban kiemelt funkciót nyertek a fúvósok; az 1972-es Demjén szerzemény üdítő hatást keltett a Beck Zoliék tolmácsolásában.

Ahogy mondani szokták, „a közönség együtt élt a zenekarral”, az egymást követő dalokat kívülről fújó ifjúság teli torokból énekelt. Egyebek között elhangzott a zenekar talán legsikeresebb dala, a Bogozd ki, természetesen átfazonírozva az új koncepcióhoz, illetve az elmúlt évek egyik legnagyobb 30Y slágere, a Felhő is.

Az utolsó koncertdal elhangzása után a részint a zenétől, illetve a baranyai dombok legminőségibb boraitól kissé megrészegült közönség még hosszasan visszatapsolta a zenekart. A 30Y tagjai elégedetten vonulhattak le a színpadról, elkönyvelve erőfeszítéseik gyümölcsét, a szűnni nem akaró tapsot, és a hazai rajongótábor szeretetét.

Megnyerő, jó hangulatú koncertet láthatott és hallhatott a pécsi Szent István Tér közönsége.

A 30Y idei turnéja a pécsi fellépéssel nem ért a végéhez; újabb rendhagyó előadások realizálódnak az őszi időszak távlatában. Ezen kívül a nemrég alakult Beckek formáció is hamarosan megkezdi működését, melyben Beck Zoli és Beck Laci, a Beck fivérek szólóelképzeléseiknek adnak hangot.

Így – a közönség nem kis örömére – a 30Y gépezet tíz évvel a háta mögött sem áll le.

2013. szeptember

Radnai Dániel Szabolcs