Hanglemezkiadás a magyar popkultúrában - cikk

Hanglemezkiadás a magyar popkultúrában

 Régi koncertfotókon feltűnő, amint az első sorban csápolók között sokan eredeti, papír nagylemez borítót szorongatnak a kezükben. Mióta nem látni ilyet?

A 20. században még ifjúsági szubkultúrából világmozgalommá növekedő popzene kultikus tárgya, a hanghordozó elsőként vinyl hanglemez formájában jutott el a közönséghez, ezt követte a rövid életű, de annál kompaktabb műsoros kazetta, majd a digitális CD, amely lassacskán eltűnni kényszerül napjaink szinte tejesen virtuálissá váló zenei életéből. A CD-t „hivatalosan” 2012-ben temették el.

A magyar hanglemezgyártás - a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat 1951-es magalapítása után – lényegében 1955-ben kezdte meg működését. Hosszú évekig csendes patakként csordogált; a komoly és tánczenei felvételek értékesítése nem kecsegtetett egekig érő profittal.

A „forradalmi” változást – a technika fejlődésével ütemben – a beatzene megjelenése jelentette. Az első beat zenekarok (Illés, Metro, Omega) nagy nehézségek árán megjelenő kis és nagylemezeit hatalmas érdeklődés övezte az ifjúság körében, a drasztikusan emelkedő példányszámok iparosították az addig takaréklángon égő lemezgyárat. Egymást követték az aranylemez (100 000 darab) és nem kevésszer a platinalemez (200 000 darab) minősítést is elérő LP-k.

Ám a sikernek ára volt; a hanglemezgyár monopol helyzetéből adódóan nem minden előadó részesülhetett a nagylemez kiadás lehetőségében, míg egyesek nemzetközi szintű eladásokat produkáltak.(Az Omega Időrabló című lemezét 1,5 millióan vették meg világszerte.) Az MHV liberalizálódására a 80-as évek derekáig kellet várni; a dorogi hanglemezgyár 1978-as felépülése után már széles, exportra is aspiráns palettával dolgoztak – időnként 20%-ot is meghaladó profittal.

1988-ban jelent meg az első könnyűzenei CD; ez az időpont már egybe esik a magyar lemezgyártás kapitalizálódásával. A nyolcvanas évek végétől folyamatosan megjelentek a magán lemezkiadók, melyekből mára már szinte csak megacégek itteni helytartói maradtak; az egykor egyeduralmú MHV is magánvállalattá alakult.

Ha a mai popvilágot tekintjük, félrebeszélés lenne csatlakozni ahhoz a sztereotip gondolathoz, hogy ma már nincsenek olyan jó előadók, mint régen, inkább abban érhető tetten a kérdés problematikája, hogy a zenei termék miként jut el a hallgatósághoz. Annak hozadékaként, hogy manapság megszámlálhatatlan fórumon meg lehet nyilatkozni, nehéz megszűrni a minőségi zenét. Ebből következően nyilvánossághoz nem jutó zenekarok vagy előadók elsikkadnak, még kibontakozásuk előtt megszűnnek. A Cd megjelenése már magában hordozta az illegális sokszorosítás veszélyét, ezt követte az internetes letöltés ellenőrizhetetlensége, amely végleg eldöntötte a kézzel fogható zeneanyagok sorsát. A letöltés „iparágának” lassacskán kialakulnak ugyan a jogi szabályokhoz kötött keretei, de ezek még igencsak gyerekcipőben járnak.

Kérdéses, hogy a zene maradandóvá tehető-e anélkül, hogy materializálódna; elegendő vajon, hogy csak virtuálisan létezzen egy-egy zeneanyag? Elvárható-e, hogy a mai előadók kizárólag koncertezésből éljenek meg? – Amerikában talán, de Magyarországon nem életbiztosítás.

Bizonyos, hogy a zene minden körülmények között lépést tart a világ változásaival, és közeleg a nap, amikor kizárólag virtuális albumok terjednek majd. Ám be kell, hogy valljuk, a bárminemű hanghordozók teljes eltűnésével felsejlik annak a veszélye, hogy a régi „klasszikusokhoz”való hozzájutás nehézkessé válik.

Még ha optimistán azt is feltételezzük, hogy minden egyes hanghordozót sikerül digitalizálni, kimondhatjuk, hogy a zeneanyagok személyes relikvia jellege megszűnik – már nem válnak örök emlékké.

2013. szeptember 21.

Radnai Dániel Szabolcs