Labdarúgás
– Magyarország 3 : 0
Az újabb és újabb
labdarúgó világversenyekhez közeledve, a vb és eb selejtezők utolsó harmadában
minduntalan megfogalmazódik a kérdés: mi
a baj a magyar futballal?
Lehetünk csak
egyszerű tv-néző focikedvelők, vagy akár fanatikus drukkerek, de mindannyiunkra
hatással van a magyar válogatott szereplése (vagy tengődése?) az európai
futball világában. Nemzeti ügy.
A több mint 110
éves múltra visszatekintő Magyar Labdarúgó Válogatott mostani viszonyítási
pontja – amely egyben eme írás aktualitását is szolgálja – az a legutóbbi két
világbajnoki selejtező mérkőzés, amiket Romániával és Észtországgal vívtunk
nemrégiben. Előbbi lesújtó veresége, valamint utóbbi eufórikus, fölényes
győzelme elgondolkodtató – számadásra, visszatekintésre késztet. Milyen út
vezetett idáig, hogy ma, 2013-ban megint igencsak távolinak, szinte
utópisztikusnak tűnik a világbajnokságra való kijutásunk – a penge élén
táncolunk.
A jelenkor és
általánosságban az elmúlt 20-25 év krónikája oly kiábrándító, hogy lassacskán test
idegennek hat visszagondolni arra, hogy valaha a Magyar Labdarúgó Válogatott
milyen fényes eredményeket ért el nemzetközi szinten. Közhelyes és hiábavaló a
múlt sikereivel példálózni, de napjainkban már ez marad vigasztalásul a magyar
foci sorsát szívükön viselő rajongóknak. „Bezzeg annak idején a Puskás, a Bozsik, no
meg az Albert Flóri!” – hajtogatják szüntelenül az idősebbek, s ami a
legbosszantóbb: nekik van igazuk. Ez
persze nem azt jelenti, hogy a mostani generáció nem termel kiváló futballistákat,
de a múlt század nagyjait hiába keressük bennük. Globális változások történtek,
amik nem oldhatók meg a néhány évenkénti szövetségi kapitány váltogatással. A
számokkal kifejezhető eredményeket is csak múltidéző jelleggel említethetem: két
világbajnoki ezüst (1938, 1954); egy Európa-bajnoki bronz (1964); három
olimpiai arany (1952, 1964, 1968), valamint 1-1 ezüst és bronzérem – csak a legjelentősebbeket
kiemelve. 1986: az utolsó év, amikor kijutottunk a világbajnokságra, s azóta tartanak
a csend évei. A „hőskorban” impozáns sikereket elérő magyar csapat több mint
két évtizede a kézzel fogható középszerűség érzetével figyeli a labdarúgó
világversenyek alakulását. Az elmúlt évek alatt szinte semmilyen említésre
méltó esemény nem történt a válogatott háza táján, néhány egyszeri (s nyilvánvalóan
következmény nélküli) kiugrás kivételével. Ezek közé tartozik például a 2004-es
idegenbeli, 0 : 2 arányú győzelem Németország ellen, vagy a 2007-ben rendezett barátságos mérkőzés a friss
világbajnok olasz válogatott ellen, amit 3 : 1 arányban nyertünk meg – hazai pályán.
Az elmúlt héten lejátszott két mérkőzés
tökéletes képet ad a hazai futball jelen állapotáról. A Románia elleni
három-nullás vereség apátiába döntötte, és szélsőséges kritikai áradatnak tette
ki a magyar focivilágot; majd az ezt követő, Észtország elleni fölényes 5 : 1-es
győzelem újra felcsillantotta a vb-re
kijutás halvány reményét. Ezek vagyunk
mi 2013-ban, elégedetlenkedünk és morzsákban reménykedünk.
Miben van a hiba?
Nem elég jó a
játékosállomány, vagy a külföldre szakadt hazánk fiai árnyékolják be a hazai
bajnokság kiválóságait? Több pénz kellene a futballra költeni, stadionokat kell-e
építeni? Vagy az ifjúság hozzáállásával van probléma; megváltozott futball
iránti szemlélet az elmúlt években? Hány Mészöly Kálmán-féle kifakadás kell még
ahhoz, hogy valamilyen érdemi változás kezdődjön a magyar futball terén?
A válaszokat minden
bizonnyal a jövő nemzedék fogja megadni.
2013.
szeptember 14.
Radnai Dániel Szabolcs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése