Mark
Knopfler az arénában – 2013
Nagysikerű
koncertet adott a Budapest Papp László Sportarénában június 22-én a világhírű
gitárvirtuóz, előadóművész, Mark Knopfler.
A tavalyi évben megjelent, Privateering című új album európai
bemutató turnéjaként Mark és zenekara idén április 25. és július 31. között
hatvanöt országban összesen hetvenkét koncertet vállalt. Ennek magyarországi
állomásaként lépett fel Budapest Sportarénában a legendás zenész.
Kevesen tudják, hogy a világhírű gitárost családi
szálak is fűzik Magyarországhoz; Mark apja magyar származású zsidóként menekült
hazánkból nyugatra.
A magyar kötődés szeretetét mi sem tükrözi jobban,
minthogy Mark már többször is járt nálunk koncertkörúton.
Elsőként, még a Dire Straits legnagyobb sikereinek
korszakában, 1986-ban, a Brothers in Arms című lemez turnéján töltötte
megy az egykori Budapest Sportcsarnokot négy egymást követő estén. A legendás
zenekar, fennállása alatt mindössze egy ízben, az említett négy koncert erejéig
látogatott el hazánkba.
A következő alkalomra 2005 májusáig kellett várni,
mikor is Mark – már szólóban - a Shangri-la című nagylemezét mutatta be
világszerte; ekkor lépett fel elsőként az újjáépült Budapest Sportarénában.
2008-ban ismételten a sportarénában lépett fel, majd végezetül - a legutóbbi
időponthoz érve – idén, immáron harmadszor ugyanott üdvözölhette a magyar
közönség.
A 22.-ei (szombati) koncertre már jóval hét óra
előtt nagy volt a készülődés; folyamatosan érkeztek a sportaréna előterébe az
emberek – mindenféle korosztályból, 0-tól 99 éves korig.
A 19 órai kapunyitás után az addig összegyűlt
kisebb tömeg beözönlött az előcsarnokba, ahol a rajongóknak lehetőségük volt –
az evés-ivás mellet - Mark Knopfler-es relikviákat is megvásárolni.
A tribün sorai közé lépve némileg meglepetésként
szolgált, hogy a színpad a „játéktér” szemközti vége helyett majdhogynem
teljesen közepén lett elhelyezve, jelentősen csökkentve ezzel a küzdőtér
területét. Ebből adódóan a 12.500 férőhelyes arénának nagyjából a kétharmada
került felhasználásra a koncert nézőtereként.
A várva várt előadás előtti fél órában érdekes
módon lassan telt az aréna; az utolsó pillanatban sikerült csak elérni a
körül-belül 8000 főre korlátozott teltházat.
A zenekar nem csigázta soká a közönséget; az ígért
kezdéshez képest csak enyhe csúszással indult az előadás. A koncertet egy rövid
angol konferanszié nyitotta meg, miután a maga visszafogott stílusában
megjelent Mark Knopfler és a zenekar is a húrok közé csapott.
Tökéletes és kifinomult hangszereléssel szólalt meg
az est kezdő darabja, Mark, Sailing
to Philadelphia című lemezéről ismert dal, a What it is, mely remekül megadta a
koncert alaphangját.
A
gitárlegenda az évtizedek óta tartó szólókarrier tapasztalataival felvérteződve
nem bízta a véletlenre a turnézó zenekar megválasztását; kivételes tehetségű
session zenészekkel vette körül magát. Gyors névsorolvasásként a banda tagjai:
a Dire Straits időszakból már jó ismert Guy Fletcher billentyűkön; Richard
Bennett kísérőgitáron; Jim Cox zongorán és orgonán; Michael McGoldrick
fúvósokon; a kivételes tehetségű John McCusker hegedűn, citerán és fúvósokon; s
végül a ritmusszekció, Glenn Worf basszusgitáron és bőgőn, valamint Nigel Hitchcock
a doboknál. A tagok zenei érdemeinek taglalására ez az írás nem vállalkozhat,
annyi azonban mindenképp megállapítandó, hogy nagyszerű zenészek kiemelkedően
profi előadását hallhatta a közönség.
Mark
a régi volt; ugyan az a visszafogott brit úriember, aki egyszerűségével az első
pillanattól kezdve lenyűgözi a nézőt, hallgatót. Kellemes hangja mit sem kopott
az évek alatt; gitárjátékát nem is említve. Méltán foglal el kiemelt helyet a
világ legjobb gitárosainak sorában.
A dalok legnagyobb részben az új Privateering nagylemezről szóltak, melyek
– dacára annak, hogy a magyar közönség kevésbé ismerte az új dalokat – azonnal elbűvöltek
mindenkit. Az egymást követő számokat folyamatos taps előzte meg és zárta le.
Megfogalmazva
a koncerten elhangozott szólódalok zenei világát, minden Mark Knopfler-rel
kapcsolatos fogalom eszembe jut, kezdve a korai swing-gel és rock and rollal; a
Dire Straits pörgős gitárzenéjével; a későbbi country-s évek hatásával; majd új
színfoltként világzenei érzetekkel az új szerzeményekben. Ezek a stílusjegyek
ötvöződtek az elénk tárt összképben – természetesen a legelőnyösebb
kombinációban.
Hűen
a Dire Straits-i hagyományokhoz, a zenekar hangzására nem az üvöltő,
túlvezérelt hangosítás volt jellemző – mindinkább a minőségi, lágy
megszólalásra törekedtek. Mark nagyjából tíz gitárt felvonultatott az este
folyamán, melyek közt volt Fender; Gibson; különböző akusztikusok, illetve még
az egyedi rezonátoros gitár is megszólalt. Glenn Worf is váltogatta
hangszereit; többnyire basszusgitáron játszott, de a bőgőt is gyakorta kezébe
vette. A két billentyűs felállás tökéletes alapot biztosított a profi
megszólaláshoz, emellett néhány szólóra is futotta Guy Fletcher és Jim Cox erejéből.
Külön említést érdemel még John McCusker, aki világszínvonalú hegedű játékával méltán
emelkedett ki a zenekarból.
A
látványelemek tekintetében „puritán” jellegű volt az előadás – a szó jó
értelmében. A színpad hátterében bármiféle kivetítő helyett csak egy egyszerű fehér
lepel függött; a fényeken, izzókon túl mindössze ez szolgált vizuális
díszletként. Végtére is az emberek a zene miatt jöttek el ilyen sokan, a többi
pedig mit sem számít.
Egy órája játszott már a zenekar, mikor szöget
ütött, bizonyosan nem csak az én fejembe, hogy vajon mikor szólal meg az első „régi
nóta”? Nem múlhat el egy ilyen este anélkül, hogy el ne hangozzanak a legnagyobb
Dire Straits slágerek a hőskorszakból. Szerencsére nem kellet soká várni; a
közönség kitörő örömmel fogadta, mikor Mark pengetni kezdte a Romeo and
Juliet dallamát. Megtört a jég, a hangulat még egy fokkal magasabb szintre
ért a régi hangok hallatára. Bármennyire nagyszerű új szerzeményekkel készült a
világhírű gitárvirtuóz erre az estére, tapintható volt a különbség a közönség
soraiban, mikor megszólalt a koncert első Dire Straits dala. A magyar rajongó
számára Mark Knopfler még mindig a legendás régi csapat, a Dire Straits
frontembere marad.
Ezt követően a dilemmát már csak az jelentette: mit
játszanak el még? Adva lett volna a válasz: a legnagyobb slágert, a Sultans
of swing-et. De a felszabadult örömzene még váratott magára. Mark és
csapata csupa remek új dallal folytatta tovább a műsort, s végezetül – hatalmas
ováció mellett – első ízben le is vonult a színpadról.
Mindenki tudta, hogy nem lehet ez a búcsú; a
szakadatlan tapsnak meg is lett az eredménye: a zenekar, néhány újabb nagyszerű
dal mellett a Telegraph Road-ot kezdte játszani a közönség nagy
megelégedésére. Az 1982-es Love Over Gold című albumról származó
katartikus szerzeményt folyamatos, ütemes taps kísérte – mindenki együtt élt a
zenekarral.
Mindezek után Mark-ék megköszönve az elismerést
újból meghajoltak és elhagyták a színpadot. Lévén, hogy a tapsvihar még mindig
nem szűnt – mi több, egyre erősödött – kisvártatva újból megjelentek a
zenészek, felkészülve az utolsó ráadásra. Ekkor az érzelmek már a felszínre
törtek; a küzdőtér szinte teljes népe skandálta egyszerre: „sultans!!!
sultans!!!”. Némi meggyőződéssel mondhatom, mind azt hittük, hogy a már
említett Sultans of swing fog következni. Ebből adódóan talán egy
csöppet mindannyian meglepődtünk (csalódtunk?) amikor megszólalt a várva várt
utolsó a dal, a So far away. Mindamellett, hogy az egyik legszebb – és számomra
is nagyra értékelt – Dire Straits nótáról lévén szó, valamelyest furcsa befejezésévé
vált ennek az egyébként kivételes koncertnek. A lágyan lírai záródal a Sultans
of swing-et ugyan nem tudta pótolni, de – köszönhetően az egyszerű refrénnek
- lehetőséget nyújtott nekünk együtt énekelni Mark Knopfler-rel és
zenekarával. Az élményekkel teli közönség egyébként is ekkora jutott el az
önfeledt együtt éneklést eredményező érzelmi szintre – a finálé elégikusra
sikeredett.
Az utolsó hangok szétfoszlása után a közönség még
egy ideig tapsolt és skandálta: „sultans!!! sultans!!!”, mintegy újabb bónuszra
ösztönözve a zenészeket, de idővel a fények is felgyúltak – a koncert véget
ért.
A befejezés felrótt hiányosságáról több szót nem
ejtve kimondható, hogy nem mindennapi, nagyszerű koncertet hallhatott a Papp
László Sportaréna közönsége. A zenekar tagjai minden tekintetben legjobbjukat
nyújtották, öregbítve ezzel a korszakos legenda, Mark Knopfler töretlen elismerését.
A koncert hiteles bizonyítékául szolgált annak, hogy Mark zenéje még ma is rengeteg
embert vonz és tesz boldoggá időről időre. Maradandó muzsika mely, menedéket
nyújtó szigetet képez napjaink változó (zenei) életének zajos tengerén.
Az évek múlnak, zenekarok feloszlanak, de a dalokat
örökre szívébe zárja a közönség, amik egy életre szólnak. Az ilyen dalokat
időnként jó újra meghallgatni, néha újakat tanulni mellé – amíg vannak
legendáink, olyanok, mint Mark Knopfler.
2013. június 30.
Radnai Dániel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése