Mark Knopfler az arénában - Beszámoló / tudósítás

Mark Knopfler az arénában – 2013

Nagysikerű koncertet adott a Budapest Papp László Sportarénában június 22-én a világhírű gitárvirtuóz, előadóművész, Mark Knopfler.

A tavalyi évben megjelent, Privateering című új album európai bemutató turnéjaként Mark és zenekara idén április 25. és július 31. között hatvanöt országban összesen hetvenkét koncertet vállalt. Ennek magyarországi állomásaként lépett fel Budapest Sportarénában a legendás zenész.

Kevesen tudják, hogy a világhírű gitárost családi szálak is fűzik Magyarországhoz; Mark apja magyar származású zsidóként menekült hazánkból nyugatra.

A magyar kötődés szeretetét mi sem tükrözi jobban, minthogy Mark már többször is járt nálunk koncertkörúton.

Elsőként, még a Dire Straits legnagyobb sikereinek korszakában, 1986-ban, a Brothers in Arms című lemez turnéján töltötte megy az egykori Budapest Sportcsarnokot négy egymást követő estén. A legendás zenekar, fennállása alatt mindössze egy ízben, az említett négy koncert erejéig látogatott el hazánkba.

A következő alkalomra 2005 májusáig kellett várni, mikor is Mark – már szólóban - a Shangri-la című nagylemezét mutatta be világszerte; ekkor lépett fel elsőként az újjáépült Budapest Sportarénában. 2008-ban ismételten a sportarénában lépett fel, majd végezetül - a legutóbbi időponthoz érve – idén, immáron harmadszor ugyanott üdvözölhette a magyar közönség.

A 22.-ei (szombati) koncertre már jóval hét óra előtt nagy volt a készülődés; folyamatosan érkeztek a sportaréna előterébe az emberek – mindenféle korosztályból, 0-tól 99 éves korig.

A 19 órai kapunyitás után az addig összegyűlt kisebb tömeg beözönlött az előcsarnokba, ahol a rajongóknak lehetőségük volt – az evés-ivás mellet - Mark Knopfler-es relikviákat is megvásárolni.

A tribün sorai közé lépve némileg meglepetésként szolgált, hogy a színpad a „játéktér” szemközti vége helyett majdhogynem teljesen közepén lett elhelyezve, jelentősen csökkentve ezzel a küzdőtér területét. Ebből adódóan a 12.500 férőhelyes arénának nagyjából a kétharmada került felhasználásra a koncert nézőtereként.

A várva várt előadás előtti fél órában érdekes módon lassan telt az aréna; az utolsó pillanatban sikerült csak elérni a körül-belül 8000 főre korlátozott teltházat.

A zenekar nem csigázta soká a közönséget; az ígért kezdéshez képest csak enyhe csúszással indult az előadás. A koncertet egy rövid angol konferanszié nyitotta meg, miután a maga visszafogott stílusában megjelent Mark Knopfler és a zenekar is a húrok közé csapott.

Tökéletes és kifinomult hangszereléssel szólalt meg az est kezdő darabja, Mark, Sailing to Philadelphia című lemezéről ismert dal, a What it is, mely remekül megadta a koncert alaphangját.

A gitárlegenda az évtizedek óta tartó szólókarrier tapasztalataival felvérteződve nem bízta a véletlenre a turnézó zenekar megválasztását; kivételes tehetségű session zenészekkel vette körül magát. Gyors névsorolvasásként a banda tagjai: a Dire Straits időszakból már jó ismert Guy Fletcher billentyűkön; Richard Bennett kísérőgitáron; Jim Cox zongorán és orgonán; Michael McGoldrick fúvósokon; a kivételes tehetségű John McCusker hegedűn, citerán és fúvósokon; s végül a ritmusszekció, Glenn Worf basszusgitáron és bőgőn, valamint Nigel Hitchcock a doboknál. A tagok zenei érdemeinek taglalására ez az írás nem vállalkozhat, annyi azonban mindenképp megállapítandó, hogy nagyszerű zenészek kiemelkedően profi előadását hallhatta a közönség.

Mark a régi volt; ugyan az a visszafogott brit úriember, aki egyszerűségével az első pillanattól kezdve lenyűgözi a nézőt, hallgatót. Kellemes hangja mit sem kopott az évek alatt; gitárjátékát nem is említve. Méltán foglal el kiemelt helyet a világ legjobb gitárosainak sorában.

 A dalok legnagyobb részben az új Privateering nagylemezről szóltak, melyek – dacára annak, hogy a magyar közönség kevésbé ismerte az új dalokat – azonnal elbűvöltek mindenkit. Az egymást követő számokat folyamatos taps előzte meg és zárta le.

Megfogalmazva a koncerten elhangozott szólódalok zenei világát, minden Mark Knopfler-rel kapcsolatos fogalom eszembe jut, kezdve a korai swing-gel és rock and rollal; a Dire Straits pörgős gitárzenéjével; a későbbi country-s évek hatásával; majd új színfoltként világzenei érzetekkel az új szerzeményekben. Ezek a stílusjegyek ötvöződtek az elénk tárt összképben – természetesen a legelőnyösebb kombinációban.

Hűen a Dire Straits-i hagyományokhoz, a zenekar hangzására nem az üvöltő, túlvezérelt hangosítás volt jellemző – mindinkább a minőségi, lágy megszólalásra törekedtek. Mark nagyjából tíz gitárt felvonultatott az este folyamán, melyek közt volt Fender; Gibson; különböző akusztikusok, illetve még az egyedi rezonátoros gitár is megszólalt. Glenn Worf is váltogatta hangszereit; többnyire basszusgitáron játszott, de a bőgőt is gyakorta kezébe vette. A két billentyűs felállás tökéletes alapot biztosított a profi megszólaláshoz, emellett néhány szólóra is futotta Guy Fletcher és Jim Cox erejéből. Külön említést érdemel még John McCusker, aki világszínvonalú hegedű játékával méltán emelkedett ki a zenekarból.

A látványelemek tekintetében „puritán” jellegű volt az előadás – a szó jó értelmében. A színpad hátterében bármiféle kivetítő helyett csak egy egyszerű fehér lepel függött; a fényeken, izzókon túl mindössze ez szolgált vizuális díszletként. Végtére is az emberek a zene miatt jöttek el ilyen sokan, a többi pedig mit sem számít.

Egy órája játszott már a zenekar, mikor szöget ütött, bizonyosan nem csak az én fejembe, hogy vajon mikor szólal meg az első „régi nóta”? Nem múlhat el egy ilyen este anélkül, hogy el ne hangozzanak a legnagyobb Dire Straits slágerek a hőskorszakból. Szerencsére nem kellet soká várni; a közönség kitörő örömmel fogadta, mikor Mark pengetni kezdte a Romeo and Juliet dallamát. Megtört a jég, a hangulat még egy fokkal magasabb szintre ért a régi hangok hallatára. Bármennyire nagyszerű új szerzeményekkel készült a világhírű gitárvirtuóz erre az estére, tapintható volt a különbség a közönség soraiban, mikor megszólalt a koncert első Dire Straits dala. A magyar rajongó számára Mark Knopfler még mindig a legendás régi csapat, a Dire Straits frontembere marad.

Ezt követően a dilemmát már csak az jelentette: mit játszanak el még? Adva lett volna a válasz: a legnagyobb slágert, a Sultans of swing-et. De a felszabadult örömzene még váratott magára. Mark és csapata csupa remek új dallal folytatta tovább a műsort, s végezetül – hatalmas ováció mellett – első ízben le is vonult a színpadról.

Mindenki tudta, hogy nem lehet ez a búcsú; a szakadatlan tapsnak meg is lett az eredménye: a zenekar, néhány újabb nagyszerű dal mellett a Telegraph Road-ot kezdte játszani a közönség nagy megelégedésére. Az 1982-es Love Over Gold című albumról származó katartikus szerzeményt folyamatos, ütemes taps kísérte – mindenki együtt élt a zenekarral.

Mindezek után Mark-ék megköszönve az elismerést újból meghajoltak és elhagyták a színpadot. Lévén, hogy a tapsvihar még mindig nem szűnt – mi több, egyre erősödött – kisvártatva újból megjelentek a zenészek, felkészülve az utolsó ráadásra. Ekkor az érzelmek már a felszínre törtek; a küzdőtér szinte teljes népe skandálta egyszerre: „sultans!!! sultans!!!”. Némi meggyőződéssel mondhatom, mind azt hittük, hogy a már említett Sultans of swing fog következni. Ebből adódóan talán egy csöppet mindannyian meglepődtünk (csalódtunk?) amikor megszólalt a várva várt utolsó a dal, a So far away. Mindamellett, hogy az egyik legszebb – és számomra is nagyra értékelt – Dire Straits nótáról lévén szó, valamelyest furcsa befejezésévé vált ennek az egyébként kivételes koncertnek. A lágyan lírai záródal a Sultans of swing-et ugyan nem tudta pótolni, de – köszönhetően az egyszerű refrénnek - lehetőséget nyújtott nekünk együtt énekelni Mark Knopfler-rel és zenekarával. Az élményekkel teli közönség egyébként is ekkora jutott el az önfeledt együtt éneklést eredményező érzelmi szintre – a finálé elégikusra sikeredett.

Az utolsó hangok szétfoszlása után a közönség még egy ideig tapsolt és skandálta: „sultans!!! sultans!!!”, mintegy újabb bónuszra ösztönözve a zenészeket, de idővel a fények is felgyúltak – a koncert véget ért.

A befejezés felrótt hiányosságáról több szót nem ejtve kimondható, hogy nem mindennapi, nagyszerű koncertet hallhatott a Papp László Sportaréna közönsége. A zenekar tagjai minden tekintetben legjobbjukat nyújtották, öregbítve ezzel a korszakos legenda, Mark Knopfler töretlen elismerését. A koncert hiteles bizonyítékául szolgált annak, hogy Mark zenéje még ma is rengeteg embert vonz és tesz boldoggá időről időre. Maradandó muzsika mely, menedéket nyújtó szigetet képez napjaink változó (zenei) életének zajos tengerén.

Az évek múlnak, zenekarok feloszlanak, de a dalokat örökre szívébe zárja a közönség, amik egy életre szólnak. Az ilyen dalokat időnként jó újra meghallgatni, néha újakat tanulni mellé – amíg vannak legendáink, olyanok, mint Mark Knopfler.

2013. június 30.

Radnai Dániel

Érvelés egy érettségi feladatsorból 2. - A tudás átörökítése

A tudás átörökítése

„Létrejön egy zseniális gondolat egy adott korban, állapítottam meg magamban,

majd megfigyeltem, milyen elképesztő torzulást szenved ez a gondolat akkor, amikor az úgynevezett elsajátítás címén zajló zavaró folyamatok megindulnak: a tudás átvételekor a megértésnek döntő szerepe van, márpedig minden megértés speciális, perszonális, eseti, véletlenektől, szituációktól, körülményektől függő. Maguknak az eredeti gondolatoknak is hasonló a sorsuk tehát, mint az anyanyelvi megnyilatkozásoknak: lényegük transzponálhatatlan, átvehetetlen, elsajátíthatatlan.”

Forrás: Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol. Huszonöt beszélgetés ugyanarról.

Magvető, Budapest, 2012, 78 -79.

Krasznahorkai László, a tudás átörökítésével kapcsolatos véleményével csak részben értek egyet.

Az író álláspontja szerint egy „zseniális gondolat” elsajátításakor helyrehozhatatlan károkat szenved, s így átvétele hasztalan.

Véleményem szerint – már amit a saját tanulmányaim során tapasztaltakból mondhatok – a tudás átadásakor fellépő ferdülések törvényszerűek és elkerülhetetlenek. A jelenség létezése vitathatatlan de azzal semmiképp sem értenék egyet, hogy ez meggátolja a kultúra átörökítését.

Úgy képzelem el, hogy egyetemes tudás csak egy van, melynek alappillérei mindenki számára ugyanazt kell, hogy jelentsék. Ezeknek az elemi tudásanyagoknak a hitelét évszázadok igazolják. Azonban ahogy ezeket a nagy egységeket kisebb részekre osztjuk, úgy az igazság is sokrétűvé válik. Így egy kulturális termék nem tud az összes részletével, változás nélkül beépülni az emberek tudatába. Ezt valóban rengeteg tényező befolyásolja; egyéni szubjektumok, viszonyulások; adott szituáció; más emberek hatása; szociális környezet stb.

Ez a folyamat leszűkítve és specializálva művekre, írókra rendkívül sokszínűen alakulhat – s természetesen minden emberrel másképp. Mert akármennyire közhelyes, mindannyian mások vagyunk. Példaként tudom felhozni Petőfi egyik legszebb, híres versét, A puszta télen-t. Kétségtelen tény, hogy a költemény tájlíra, és az Alföld szépségét tárja elénk; ezt mindenki által elfogadott álláspont. Ellenben az, hogy a vers végén megjelenő nap metafora a királlyal, s véres koronájával politikai sejtetés-e, vagy csak ártalmatlan költői kép? Ez már sokkal vitathatóbb kérdés, ami nem része az egyetemes tankönyvi tudásnak. Erre már nekünk kell választ adnunk. S az, hogy miként vélekedünk egy ilyen, vagy ehhez hasonló kérdésről, attól függ, hogyan jut el hozzánk a „gondolat”. Ilyenekről szoktak disputálni meg vitairatokat írni kellően hozzáértő emberek.

Lehetetlen, hogy mindenről ugyanúgy vélekedjünk; ezért konvertálódik valamelyest mindenképpen a hozzánk eljutó tudás. Személy szerint úgy vélem, hogy ez mindig is így volt, és mégis működik a mai napig. A tudás mindenkinek mást jelent, de maradandó. Változását nem nevezném torzulásnak.

Mindezek fényében, az író radikális véleményével nem tudok osztozni.

2013. június 11.

Radnai Dániel

Kölykök a hátsó udvarból - Beszámoló / tudósítás / esszé

Pécsen jártak a „Kölykök a hátsó udvarból”

Korál koncert a Zsolnay Negyedben

Hetek óta díszítik Pécs belvárosát néhol óriási, helyenként egészen apró plakátok, felhívva a figyelmet a közelgő nagy eseményre: június 1-én jön a Korál! A „Homok a szélben – retro koncert” címmel hirdetett hangversenynek a Zsolnay Kulturális Negyed adott otthont, eredetileg a létesítmény „fedetlen” pirogránit udvarában, mely néhány nappal az előadás előtt – a változékony időjárásra való tekintettel – az E78 koncertteremre módosult.

A Korál együttes

Áldozva a Korál együttes munkásságának, elöljáróban íme némi történelmi visszatekintés a zenekarról.

A hetvenes évek derekán, a már a Neotonból és a zajos sikerű Taurusból ismert Balázs Fecó - visszatérve a vendéglátózásból – saját zenekar létráhozására szánja el magát. Ebben az időszakban vált esedékessé Koncz Zsuzsának az Illés-Fonográf alkotóközösség mellett/helyett egy kísérőzenekar igénye. Erre a célra jött létre, 1975 tájékán az első Korál formáció, melyben Fecó lelkes fiatalokkal kiegészülve vállalta a kísérő-zenekari szerepet. Ugyan a Koncz Zsuzsával való fúzió csak tiszavirág életű volt, ebből a korszakból is maradt fent zenei ékkő, az országos slágerré vált Hazafelé című dal, melyet végül maga Fecó énekelt el. Az 1977-es Som Lajos életműkoncert élménye – ahol többek közt összeállt a Taurus is – megerősítette Fecóban, hogy egy igazi rock együttes alapítása a megoldás, melyben az általa képviselt líraiság és a kemény zene ötvöződik, s vele – nem titkolt szándékkal – átmenthető a Taurus örökség is. A megvalósítás nem váratott sokat magára; 1978. május 1-én mutatkozott be a mai értelemben vett Korál együttes a Budai Ifjúsági parkban – hatalmas sikerrel. Az 1983-ban kialakult No.1.-es (és a mai napig tartó) felállásból akkor még csak Fischer László szólógitáros segíttette Fecót, átörökítve, s egyben feledtetve ezzel az egykori Gitárkirály, Radics Béla játékát. A bemutatkozás után kétszeri dobos csere következett, az 1980-ban megjelenő, Korál I. című nagylemezükön már a jól ismert Dorozsmai Péter dobolt. Az említett album kirobbanó siker lett, mintegy negyedmilliót adtak el belőle. 1981-ben indultak a Táncdal és Popfesztiválon, ahol közönségdíjat nyertek a Homok a szélben című dalukkal, s ennek velejárójaként országos ismertséget szereztek. A Korál a 80s évek egyik legsikeresebb zenekarává vált, sajátos lírai-rock muzsikájukkal széleskörű rajongótáborra tettek szert. Megállás nélkül koncerteztek itthon és külföldi KGST-kötelékű országokban; első albumukat követően további két nagylemezt készítettek, ezeknek címei: A túlsó part (1982) és Az óceán (1984) – mindkettő aranylemez lett. Utóbbit már a végleges felállás készítette Fekete Tibor „Samu” basszusgitárossal. A korál 1986-ban ünnepelte tízéves felállását a sportcsarnokban, s ezt követően egy időre felhagyott a koncertezéssel. A csönd évei soká tartottak, Balázs Fecó és a tagok más utakon jártak, szólómunkákkal foglalkoztak. Első ízben 1993-ban jelentkeztek; új lemezt készítettek Balázs Ferenc és a Korál címmel, de mivel az albumot nem övezte promóció és turné, nem vált ismertté. A közönség érdeklődése viszont nem szűnt a legendás zenekar iránt; ennek eredményeként 1997. szeptember 19.-én újra összeállt a nagy csapat egy óriási koncert erejéig, a Kisstadionban. A produkció a Korál együttes történetének talán legnagyszerűbb előadása volt, kirobbanó siker övezte. A mintegy két és fél órás koncertről hang és videofelvétel is készült, és elnyerte az „Év Koncertje” – Emerton díjat. A nagy visszatérés nem maradhatott folytatás nélkül; a megkérdőjelezhetetlen siker és a közönség szeretete arra ösztönözte a tagokat, hogy ott folytassák a zenélést, ahol abbahagyták. Ezt követően az együttes újra aktivizálta magát; Balázs Fecó szólótevékenységétől jól elkülöníthetően koncerteznek – a tagok elfoglaltságai miatt – változó gyakorisággal, a mai napig. 2006-ban új lemezzel is előálltak, amely a Ne állj meg soha! címet viselte. Tevékenységük a jelenkor vadregényes zenei életének legmagasabb színvonalát képviseli; előadásaikkal időről-időre elnyerik a már változó összetételű közönség szimpátiáját.

Itt tart a Korál együttes ma, 2013-ban!

A pécsi koncert

Az előadást az első pillanattól nagy érdeklődés övezte; az utcai plakátok mellet internetes és rádiós hirdetések is reklámozták a bulit. Bizonyára sokak számára nagy esemény az ilyen; viszontlátni egy régi legendás csapatot, amely egy egész generáció fiatalságát jelentette.

Mindemellett kétségkívül kivételes alkalom, abban a tekintetben is, hogy a Korál – mindenféle rosszindulat nélkül – nem tartozik a manapság legtöbbet koncertező zenekarok közé. Egy éven belül hozzávetőlegesen nincs 20-25-nél több előadásuk, de ezeken a bulikon mindinkább a minőségre törekszenek. Így sajnos előfordul, hogy egy-egy településen évekbe telik, mire újra megfordulnak a fiúk.

Pécsett legutóbb 2007-ben játszott a zenekar, az Expo Centerben. Azon szerencsések közé tartozom, akik részt vehettek ezen a koncerten; szerteágazó koncertélményeim egyik legszebb darabja volt ez az buli. Ezen kívül 2009-ben járt Balázs Fecó városunkban; az Apáczai Csere János Nevelési Központ színháztermében adott szólókoncertet egy ígéretes fiatal rock zenekar kíséretében – nevezetesen a Parrag együttessel -, ahol szintén hallhatott Korál nótákat a közönség.

Lévén, hogy 19 órára hirdették a kezdést, már hat óra előtt nagy volt a sürgés-forgás a Zsolnay Negyedben. A létesítmény összes bejárata felől érkeztek a rajongók; a buli izgalma benne volt a levegőben. A pirogránit udvarból nyíló, E78 névre keresztelt koncertterem előterében már kisebb tömeg gyűlt össze, folyamatosan ment a jegyváltás. A terem ajtajánál várakozókhoz időközben megérkeztek a helyi sajtó képviselői is; néhány vállalkozó szellemű rajongót kérdeztek meg Korálos élményeikkel kapcsolatban.

Negyed órával az ígért kezdés előtt engedték be közönséget, helyet foglalni.

Az E78 elűzi az ember minden kétségét a felől, hogy az előadáson bármi is a technikán múlhat; modern kialakításával és felszereltségével impozáns benyomást kelt. A 600 férőhelyes koncertterem jobboldali részében alakítottak ki ülőhelyeket a kényelmesebbek számára, a bal oldalon szabadon hagyott tér szolgált a csápolóknak. A kapunyitás utáni néhány percen belül megtelt a tér rajongókkal, minden készen állt egy nagy bulira.

Az ígért időponthoz képest csekély – megbocsátható – csúszással indult a koncert, mikor is tapsviharral övezve megjelent Balázs Fecó a színpadon.

Rutinosan, jókedvűen és nem mellesleg hatalmas szeretettel köszöntötte közönségét, és invitálta néhány taktus erejéig egy közös éneklésre, ahogy a pályája első korszakából jól ismert Neoton slágert, a Kell, hogy várj-t kezdte játszani. Ezzel megadatott a tökéletes alaphangulat, következhetett a zenekar konferálása, és egymás után megjelentek azok a jól ismert „Kölykök a hátsó udvarból”: Fischer Laci a gitáron, aki kemény rockról gondoskodik; Dorozsmai Peti a doboknál; s végül Fekete Tibi Samu basszusgitáron. A legendás csapatot ez alkalommal egy második gitáros is segítette, a Korál Forever Band-ből jól ismert Kiss Zoltán személyében.

Eztán nem volt más hátra, elindult rock gépezet; a Hangoddal ébreszt a szél-re tapsolhatott a közönség. A régi fiuk úgy szóltak akár fiatal korukban, azzal a különbséggel, hogy még több tapasztalatot szereztek az óta.  Hihetetlen gyorsasággal váltották egymást a dalok, melyek között helyet kaptak a korai legendás Taurus nóták is. A közönség is felvette a zenekar ritmusát; óriási hangulat kerekedett. Már a koncert első felében hallhattunk kivételes hangszerszólókat; Fecó Hammond-játéka ismét élmény számba ment, hogy Fischer Laci virtuóz gitárfutamait ne is említsük. A ritmus szekció is remekelt; korosztálya egyik legjobb dobosaként Dorozsmai most is maximálisan teljesített, Fekete Tibi Samuval egyetemben. Kiss Zoltán, aki Balázs Fecó megjegyzése szerint – bizonyítottan – minden Korál számot fejből tud; biztonságos játékával hozta a kísérő gitáros szerepét, s emellett bizonyos énekes-vokalista részekben is besegített Fecónak.

A kötelező rock dalok után Fecó egyéni, lírai blokkja következett; ekkor a zenekar egy időre lement pihenni. Sokak kedvencei ezek a lírai dalok, nélkülük elképzelhetetlenek a Korál koncertek. A felszabadult Kevés voltam neked című dal alatt/közben tért vissza a zenekar, mintegy kiteljesítve a zenei hatást. Újabb feledhetetlen klasszikusok következtek; többek közt megszólalt a koncert „címadó” darabja, a régi fesztiválos dal, a Homok a szélben is. A páratlan rock szerzemények közül kiemelkedett a kevéssé ismert Tékozló fiú, amiben Fischer Laci a tőle megszokott virtuozitást is fölülmúló gitárszólót pengetett. A finálé előtt nem sokkal - koncert csúcspontján – a keményen robogó Ne állj meg soha! is elhangzott; a dalban közbeékelve szokás szerint helyet kapott Dorozsmai Peti gigantikus dobszólója, mellyel sokadszorra bizonyította dobtudását a közönség előtt.

Lírai zongora hangok jelezték, újból pihenni megy egy kicsit a zenekar. Fecó egyedül maradhatott a gondolataival és a közönségével, hogy méltóan előadja a mára már hitvallásává vált Maradj velem-et. Ezt követően megszólaltak az „enyhet adó” Hazafelé akkordjai, mire újra a húrok közé csapott a zenekar a második versszaktól, elhozva a katarzist a koncert végére, s ekkor már az egész közönség együtt énekelt. Az első meghajlás, és köszönet-tiszteletnyilvánítás után a zenekart visszatapsolók vágyai is teljesültek: a fiúk ráadásként eljátszották az örök búcsúzó rock nótát, a Válaszra várva című dalt, valamint végső lezárásként a Taurusos Szólíts meg vándor-t.

A legendás csapat tagjai a felvételről bejátszott lírai Fecó slágerre, az mindenki által ismert Érints meg hangjaira hajoltak meg végül, élvezve munkájuk gyümölcsét – a szűnni nem akaró tapsot.

Azok a szerencsések, akik vették a fáradtságot, az időt, és a pénzt, hogy jegyet vegyenek erre a koncertre; nem akármilyen két órát tölthettek el. A Korál együttes történetében sokadszor bebizonyította létjogosultságát a magyar rockzenében; felfejthetetlen élményben részesítve a pécsi Zsolnay negyed közönségét. Szép volt fiúk, sok ilyet még!

 2013. június 3.

Radnai Dániel