A régmúlt idők csarnoka
Az iskolát kőfal vette körbe, de akármennyire is el volt kerítve, látványa már messziről megragadta a figyelmet. Az épület vörös téglaburkolatával, a kapu melletti őrbódéval, a naiv munkásjelképeivel és a hely egész valójával egy olyan kort idézett meg, melyre ha rágondol az ember, előbb őszintén kedvre derül, s aztán sóhajt egy nagyot. Benne volt ez az érzés az udvar levegőjében, a nap sápadt sugaraiban, a régi gyakorlótér betonján feltört fűszálakban.
Katonaiskola lehetett hajdanán, bár erről nem szólt senki sem; mindenki azt tudta csak, hogy most szakképző. Szakképző egy olyan világban, ahol nincs se szak, se képzés. De itt mégis volt.
A bejárat melletti homlokzaton az elvhű világkép szimbóluma fogadta az ide tévedteket: férfi és nő, kéz a kézben, a férfi kalapácsot markol oldalán, s a nő átellenben egy könyvet szorít. Arcukat már szürkére mosta a hosszú évek folyása.
Szobák százával; üresek mind, de tele elfeledett életekkel hosszú évekre vissza, négy emeleten keresztül. Négy emelet; öt hosszú folyosó, amikben nem tudja a fény, hogy melyik oldalon meneküljön. S középen vasrács, mely már kitudja mióta - nyitva áll.
Az utolsó emeleten, ahova már csak a szellő jár sétát tenni; kinyílik egy ablak. S vele betódul a külvilág zaja és mindene, de vele együtt a nap fénye is és a régi jó-barát, a szellő - a fényes szelek keze.
A földszintre visszaérve az ember tudja már, ez nem csak egy kiürített iskola; ez maga a rég múlt idők csarnoka. S, miközben a gondolat messze száll, mint az eleresztett falevél; egy deres úr odalép, s így szól: mostanság itt tanul a jövő nemzedék.
2013. április 15.
Radnai Dániel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése