Öröm a világnak
Lassan két hónapja az örökösödési tárgyalásnak; s az azt követő véres családi botrányok is elcsendesültek már. Egy ideje nem mentek már jól a dolgok, de az "eset" után minden elromolni látszott.
A két unokatestvér egy kávézóban beszélt meg egy találkozót. A fiatalabb eleinte szokványos protokolláris eszmecserének tekintette az ügyet, így némileg megkönnyebbült szívvel érkezett a helyszínre. Naivabb gondolataiban azt is hihette, hogy ez a kis kontaktus talán újra fellangyosítja a jeget, és mint észrevétlen, repedésből csőrdögélő forrásként újra folyik tovább a konvencionális csalási élet - mint eddig is történt mindig valami módon...
Az idősebb unokatestvér már ott volt a helyszínen; arcán a teljes hidegséggel, s mozdulatlansággal, mely örökkévalónak látszott. Üdvözölték egymást, és helyet foglaltak, mint mindig ilyenkor. Eleinte elhangzottak a kötelező kérdések, amiket mindenki csak időhúzásból, reflex-szerűen alkalmaz, és senkit sem zavar az őszintétlenségük rideg valója. Ők sem törődtek ezzel, megszokták már az évek alatt.
Semmi kétség nem állhatott szemben azzal a ténnyel, hogy a találkozóval semmi sem javult meg, ezzel szemben valami véget ért, végérvényesen véget. Rövid beszélgetésük már ennek a kiábrándultságnak a jegyében hangzott.
-Jó, ezzel megvolnánk- nyugtázta a fiatalabbik, dolguk elvégeztével - akkor biztosan találkozunk majd, ahol eddig is, majd, a... - ezt nem tudta már befejezni.
-Hát, tudod az az igazság, mi nem fogunk már jönni, sehova.
-Ti, és miért?
Erre nem érkezett már válasz, s nem is volt értelme már a szónak. Ekkor értette meg, hogy mint már annyiszor, most újra szemben találta magát azzal az örök érvényű "igazsággal", hogy a fiatalabbnak kell engednie mindig először. S végigszaladt benne az elmúlt időszak minden viszálya, s belátta, ezt ő megtagadta.
Ahogy elkönyvelte magában ezt a fordulatot, nagy levegőt vett indulata csillapításához, s lenyelte dühét. Fölülkerekedve az elhangzottakon, többet nem nézett kuzinja szemébe, s megerősítette magában a jogos vélelmet - neki volt igaza, de hiába.
A beszélgetés ezután már rutinszerűen zajlott; megállapodtak, s elköszöntek egymástól, majd elindultak mindketten más irányba.
A fiatalabb unokatestvér hazamenet közben számba vette magában, hogyan is jutott idáig a családi alkotmány, és hogy miként is lesz tovább. De utóbbi kevésbé volt meghatározható, nem látta az alagút végét. Csak azt tudta: könnyebb lesz ezután. Megbarátkozott a gondolattal; nincs nagyobb úr az érdeknél a családban - bármi is a szokás rokonok között. S, hogy csak a családban van-e ez így, vagy csak ebben a családban, azt már nem tudta, és nem is akarta eldönteni. Megkönnyebbült; letehetett egy csomagot, amely az utóbbi időben már vészesen nyomta a vállát. Még aznap megvált ettől a nyomasztó élménytől; lezártnak tekintette történetüket, s végül így szólt: "öröm a világnak". Miután beesteledett, elégedetten merült álomba és nem gondolt többet erre a napra.
Idővel találkoztak még, s kimérten ugyan, de köszöntek is egymásnak. Az évek teltek és ők nem változtak meg; az idő bebizonyította, hogy jobb így mindenkinek. Nem hangoztatták, hogy harag volna ezért, vagy azért; de a hangtalanság volt minden beszédük - megszűntek létezni egymásnak végérvényesen. A rokoni viszony köddé fakult; egy élet telt el így további bajok nélkül; szépen, csendesen.
2013. április 26.
Radnai Dániel Szabolcs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése