A boldogság - Érvelés egy érettségi feladatsorból

"Adrian White, a leicesteri egyetem szociálpszichológusa 2006-ban boldogságtérképet állított össze

a világ 178 államáról. A legboldogabb országoknak Dánia, Svájc és Ausztria találtattak, a

legboldogtalanabbaknak pedig a Kongói Köztársaság, Zimbabwe és Burundi. Magyarország a lista

107. helyén szerepelt. A térképhez írott tanulmányban a kutató arra a következtetésre jutott, hogy

a boldogság leglényegesebb feltételei: a jövedelmi színvonal, az egészségügyi ellátás színvonala, az oktatás, az erős közösségi szellem és a természet, a környezet, a táj szépsége.

 

Szociálpszichológusok vizsgálták a boldog emberek személyiségvonásait is, és a következő néhány közös vagy jellemző személyiségvonás fontosságát emelték ki: A boldog ember élete önmegvalósító, teret enged személyisége fejlődésének. Életvezetésében fontosak az örömforrások, tud és mer is örülni. Szívesen

segít másokon. Kerüli a reménytelen álmokat. A társas kapcsolatokat ápolja, mert a társas lét a boldogság egyik alappillére. 

A Michigan Egyetem társadalomtudományi kutatócsoportja azt vizsgálta, hogy 1981 és

2007 között 52 országban hogyan változott az emberek boldogságának mértéke. A kutatásvezető

szerint az emberek elégedettsége és a demokrácia, valamint a béke között szoros összefüggés van.

A boldogság érzetének legfontosabb meghatározója az emberi szabadság, a választás arról, hogy

az egyén hogyan élje az életét."

  

   A világ boldogságképéről szóló statisztikák - amiket a leicesteri és a Michigan Egyetem készített - meglehetősen tényszerű adatokat közölnek az emberek boldogsághoz való viszonyáról. Személy szerint csak részben hagyatkoznék ezekre a kutatásokra.

    Elsősorban azt fontos megjegyezni, hogy az ilyen vizsgálatokkor nagy általánosságokról beszélünk, nem vonatkoztathatóak ezek egyes emberekre. Belőlük minduntalan kiderül, hogy a "népjóléti" államok természetesen a legboldogabbak. Ez persze nem azt jelenti, hogy az anyagi jólét határoz meg mindent, de az biztos, hogy fontos szerepe van. Ahogy az ember életszínvonala változik, úgy alakul az elvárt boldogság milyensége is. Vágyaink mindig attól függnek, hogy épp milyen élethelyzetben vagyunk. Ebből a szempontból minden egyirányúan a pénzhez vezethető, innen indul és ide érkezik. Manapság folyton-folyvást hangoztatják a közhelyességig fokozva, hogy "a pénz nem boldogít". A rousseau-i ősközösségben, vagy a marx-i megvalósult kommunizmusban biztosan. De mióta világ s világ, a pénz uralma egyértelmű. És ez nem egy lesújtó megállapítás, hanem egy olyan vitathatatlan tény, mint például, hogy a dolgok általában lefelé esnek. Véleményem szerint az élet bebizonyítja, hogy a pénz a boldogság forrása. Segítségével lehetőségünk adódik hozzájutni dolgokhoz, irányítani, befolyásolni. Például Jókai, Az Aranyember c. művében az a végső megoldása a történetnek, hogy Tímár "eltávozik az élők sorából" és boldogan él szerettei között, távol a civilizációtól. természetesen a pénz semmivé válik számára. De regény legnagyobb részében Tímár életének sodrását állandóan a pénz befolyásolja. Jókai a pénz feletti uralommal teremt egyfajta atmoszférát az egész cselekménynek. A pénz nem csak az üzletben segít Tímárnak, nem csak hírnevét növeli, lehetőséget ad neki, hogy két élete legyen, hogy újra és újra eljuthasson szeretteihez. 

   A pénz szerepén kívül meghatározó tényezőként az egyes emberek egyéni viszonyulásait említeném meg. Nem kérdés, hogy minden ember különböző, így minden embernek más-más jelenti a boldogságot (immár, az anyagi háttértől eltekintve). De persze vannak nagyon hasonlóak, meg kevésbé hasonlóak köztük. 

   Úgy vélem, a belső lelki boldogsághoz vagy elégedettséghez mindenkinek szüksége van társas életre, hiszen nem történik velünk semmi, ha nincs mire reflektálnunk.Ezen felül az első, ami mindenkinek eszébe juthat, a boldog párkapcsolat eszménye. Elkerülhetetlenül fontos dolog, hisz erről szólnak a romantikus regények, a drámák, színdarabok, szonettek; háborúk dőlnek el csak a szerelem játékának köszönhetően. Akármilyen elkeserítő, ez is viszonylagos; nem mindenki részesül abban a kegyben az élettől, hogy boldogságát lelje egy párkapcsolatban.  Németh László regényben, az Iszonyban Kárász Nelli házassága egészében boldogtalan volt, s miután - férje gyilkosává válva - véget vetett neki, önmagának is bevallotta,  ő már nem tud megváltozni. Soha nem lehet boldog férfi mellett. Életét ezután a közeli segélykórházban való szolgálat, a ház körüli munkák, és kislánya nevelése töltötte ki - kizárólag. 

   A Michigen Egyetem kutatási eredményei, miszerint a béke és a demokrácia a boldogság alapja - vitatkoznék. A szabadság, a demokrácia szép elképzelések, jóllehet, ha tényleg léteznek. Felelősségem tudatában mondhatom, hogy a történelem nem egyszer bebizonyította, hogy a nép viszonyulása nem mindig azonosítható a demokráciával. Illyés Gyula  a Puszták népében leírja, hogy a pusztaiak ugyan tudatlanok voltak, de de azt mindig világosan látták, hogy a világ, az állam, az ország változásai rajtuk nem segítenek. Ez a látásmód apáról fiúra szállt. A pusztaiak nem lelkesültek vagy lázadtak egy-egy új fenntartó vagy rendszer eljöttekor, csak azt tudták, hogyha dolgoznak, biztosan megélik a holnapot. Bár az ő boldogságuk nem számított, de a nép egyharmadát tették ki valamikor. És akkoriban már volt statisztika...

   Gondolataim végére érve csak annyit tudok megállapítani, hogy a boldogság a legbonyolultabb, legmegfoghatatlanabb dolog az emberi életben. S mint ilyen, nem kimutatható statisztikákkal. Mindezek miatt csak részben tudok osztozni a nyugati egyetemek kutatási eredményeinek boldogságképével.

2013. április 18.

Radnai Dániel

Heti elmélkedés - 2013. április 26.

Öröm a világnak

   Lassan két hónapja az örökösödési tárgyalásnak; s az azt követő véres családi botrányok is elcsendesültek már. Egy ideje nem mentek már jól a dolgok, de az "eset" után minden elromolni látszott. 

   A két unokatestvér egy kávézóban beszélt meg egy találkozót. A fiatalabb eleinte szokványos protokolláris eszmecserének tekintette az ügyet, így némileg megkönnyebbült szívvel érkezett a helyszínre. Naivabb gondolataiban azt is hihette, hogy ez a kis kontaktus talán újra fellangyosítja a jeget, és mint észrevétlen, repedésből csőrdögélő forrásként újra folyik tovább a konvencionális csalási élet - mint eddig is történt mindig valami módon... 

   Az idősebb unokatestvér már ott volt a helyszínen; arcán a teljes hidegséggel, s mozdulatlansággal, mely örökkévalónak látszott. Üdvözölték egymást, és helyet foglaltak, mint mindig ilyenkor. Eleinte elhangzottak a kötelező kérdések, amiket mindenki csak időhúzásból, reflex-szerűen alkalmaz, és senkit sem zavar az őszintétlenségük rideg valója. Ők sem törődtek ezzel, megszokták már az évek alatt. 

   Semmi kétség nem állhatott szemben azzal a ténnyel, hogy a találkozóval semmi sem javult meg, ezzel szemben valami véget ért, végérvényesen véget. Rövid beszélgetésük már ennek a kiábrándultságnak a jegyében hangzott. 

-Jó, ezzel megvolnánk- nyugtázta a fiatalabbik, dolguk elvégeztével - akkor biztosan találkozunk majd, ahol eddig is, majd, a... - ezt nem tudta már befejezni.

-Hát, tudod az az igazság, mi nem fogunk már jönni, sehova.

-Ti, és miért? 

Erre nem érkezett már válasz, s nem is volt értelme már a szónak. Ekkor értette meg, hogy mint már annyiszor, most újra szemben találta magát azzal az örök érvényű "igazsággal", hogy a fiatalabbnak kell engednie mindig először. S végigszaladt benne az elmúlt időszak minden viszálya, s belátta, ezt ő megtagadta.

   Ahogy elkönyvelte magában ezt a fordulatot, nagy levegőt vett indulata csillapításához, s lenyelte dühét. Fölülkerekedve az elhangzottakon, többet nem nézett kuzinja szemébe, s megerősítette magában a jogos vélelmet - neki volt igaza, de hiába.

   A beszélgetés ezután már rutinszerűen zajlott; megállapodtak, s elköszöntek egymástól, majd elindultak mindketten más irányba.

   A fiatalabb unokatestvér hazamenet közben számba vette magában, hogyan is jutott idáig a családi alkotmány, és hogy miként is lesz tovább. De utóbbi kevésbé volt meghatározható, nem látta az alagút végét. Csak azt tudta: könnyebb lesz ezután. Megbarátkozott a gondolattal; nincs nagyobb úr az érdeknél a családban - bármi is a szokás rokonok között. S, hogy csak a családban van-e ez így, vagy csak ebben a családban, azt már nem tudta, és nem is akarta eldönteni. Megkönnyebbült; letehetett egy csomagot, amely az utóbbi időben már vészesen nyomta a vállát. Még aznap megvált ettől a nyomasztó élménytől; lezártnak tekintette történetüket, s végül így szólt: "öröm a világnak".  Miután beesteledett, elégedetten merült álomba és nem gondolt többet erre a napra. 

   Idővel találkoztak még, s kimérten ugyan, de köszöntek is egymásnak. Az évek teltek és ők nem változtak meg; az idő bebizonyította, hogy jobb így mindenkinek. Nem hangoztatták, hogy harag volna ezért, vagy azért; de a hangtalanság volt minden beszédük - megszűntek létezni egymásnak végérvényesen. A rokoni viszony köddé fakult; egy élet telt el így további bajok nélkül; szépen, csendesen.

2013. április 26.

Radnai Dániel Szabolcs

Heti elmélkedés - 2013 április 15. (hétfő)

A régmúlt idők csarnoka

   Az iskolát kőfal vette körbe, de akármennyire is el volt kerítve, látványa már messziről megragadta a figyelmet. Az épület vörös téglaburkolatával, a kapu melletti őrbódéval, a naiv munkásjelképeivel és a hely egész valójával egy olyan kort idézett meg, melyre ha rágondol az ember, előbb őszintén kedvre derül, s aztán sóhajt egy nagyot. Benne volt ez az érzés az udvar levegőjében, a nap sápadt sugaraiban, a régi gyakorlótér betonján feltört fűszálakban.
   Katonaiskola lehetett hajdanán, bár erről nem szólt senki sem; mindenki azt tudta csak, hogy most szakképző. Szakképző egy olyan világban, ahol nincs se szak, se képzés. De itt mégis volt.
   A bejárat melletti homlokzaton az elvhű világkép szimbóluma fogadta az ide tévedteket: férfi és nő, kéz a kézben, a férfi kalapácsot markol oldalán, s a nő átellenben egy könyvet szorít. Arcukat már szürkére mosta a hosszú évek folyása.
   Szobák százával; üresek mind, de tele elfeledett életekkel hosszú évekre vissza, négy emeleten keresztül. Négy emelet; öt hosszú folyosó, amikben nem tudja a fény, hogy melyik oldalon meneküljön. S középen vasrács, mely már kitudja mióta - nyitva áll.
   Az utolsó emeleten, ahova már csak a szellő jár sétát tenni; kinyílik egy ablak. S vele betódul a külvilág zaja és mindene, de vele együtt a nap fénye is és a régi jó-barát, a szellő - a fényes szelek keze.
   A földszintre visszaérve az ember tudja már, ez nem csak egy kiürített iskola; ez maga a rég múlt idők csarnoka. S, miközben a gondolat messze száll, mint az eleresztett falevél; egy deres úr odalép, s így szól: mostanság itt tanul a jövő nemzedék.

2013. április 15.

Radnai Dániel

Szubjektív könyvajánlás

Ajánlás

Jókai Mór: Az aranyember

Múlt év decemberében olvastam el Jókai Mór, Az aranyember című regényét, és meglehetősen nagy hatással volt rám a könyv élménye.

Jókai, a magyar regény és olvasóközönség megteremtője mintegy 200 művet írt életében; a mai napig övé a legsúlyosabb életmű a magyar prózában. Az aranyembert 1872-ben írta, pályája és népszerűsége csúcsán. Jó néhány közismert alkotása közül talán az emelkedik ki leginkább; az író saját szavaival élve: „ez van legjobban elterjedve”.

Az aranyember egy csodálatos romantikus történet, mely már a realizmus vonzásában született; ezt a két irányzatot állítja egymással szembe a mű. Jókai, a „mindent tudó mesélő” esete; lenyűgöző részletességgel vezeti az eseményfonalakat, és mozgatja a szereplőket. A reformkorban játszódó történet szinte tökéletes képet ad az akkori Magyarország társadalmáról, világképéről. Szereplői majdnem valamennyien romantikus alakok, egyoldalú jellemrajzzal, de a mű főszereplője, Tímár Mihály már egy összetettebb, realisztikus jellem. A regény – számomra – legizgalmasabb része az a periódus volt, amelyben figyelemmel kísérhetjük azt a folyamatot, hogyan válik az egyszerű Tímár Mihály hajóbiztosból  vagyonos komáromi gabonakereskedő. Egy év alatt Tímár szerez magának egy olyan „kedélyt”, mellyel fölvérteződik az üzletemberek korrupt világában. Cselekedetei ellentmondásosak; az író maga is kutatja, hol vétett Tímár; jogosan tett-e szert nagy vagyonára? Megérdemelte- e Tímeát, akit megmentett a cselédsorból, és akiért háromszor is a Dunába vetette magát? Tímár magánéleti válsága miatt menekül a „Senki szigetére”, ahol megtalálja élete értelmét, Noémit, s hosszú évek vívódása után – miként a szerencse mellé szegül – sikerül csak kimenekülnie a társadalomból, és letelepednie a világ háta mögött, igazi szeretettei között. S így Jókainak ismét sikerül kimentenie főhősét a viszályokból; a történet kölcsönös kiengesztelődéssel végződik.  

A regény legszebb részei közé tartoznak Jókai képleírásai az Al-Dunáról – amit ekkor még nem is látott az író -, valamint a „Senki szigetén” történő eseménysorokat színesítő természeti képek, melyekben füvész-érdeklődése jelenik meg.

A romantikus történetből társadalomregénnyé fejlődő alkotás méltán a magyar próza egyik legnagyszerűbb alkotása. A magam részéről – a regény minden egyszerűségével együtt – egy csodálatos élményként fogok visszaemlékezni a könyv elolvasására, s egy életre szívembe zártam Nemes Levetinczy Tímár Mihály történetét, aki maga volt a szegények megsegítője; árvák gyámolítója; maga az „Aranyember”. Jó szívvel ajánlom ezt a kötetet azoknak a könyvkedvelőknek, akik – hasonlóan hozzám – rendelkeznek egyfajta igénnyel régimódi; szép korokat idéző alkotások befogadására, megtisztelésére.

2013. április 4.

Radnai Dániel