Hanglemezkiadás a magyar popkultúrában - cikk

Hanglemezkiadás a magyar popkultúrában

 Régi koncertfotókon feltűnő, amint az első sorban csápolók között sokan eredeti, papír nagylemez borítót szorongatnak a kezükben. Mióta nem látni ilyet?

A 20. században még ifjúsági szubkultúrából világmozgalommá növekedő popzene kultikus tárgya, a hanghordozó elsőként vinyl hanglemez formájában jutott el a közönséghez, ezt követte a rövid életű, de annál kompaktabb műsoros kazetta, majd a digitális CD, amely lassacskán eltűnni kényszerül napjaink szinte tejesen virtuálissá váló zenei életéből. A CD-t „hivatalosan” 2012-ben temették el.

A magyar hanglemezgyártás - a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat 1951-es magalapítása után – lényegében 1955-ben kezdte meg működését. Hosszú évekig csendes patakként csordogált; a komoly és tánczenei felvételek értékesítése nem kecsegtetett egekig érő profittal.

A „forradalmi” változást – a technika fejlődésével ütemben – a beatzene megjelenése jelentette. Az első beat zenekarok (Illés, Metro, Omega) nagy nehézségek árán megjelenő kis és nagylemezeit hatalmas érdeklődés övezte az ifjúság körében, a drasztikusan emelkedő példányszámok iparosították az addig takaréklángon égő lemezgyárat. Egymást követték az aranylemez (100 000 darab) és nem kevésszer a platinalemez (200 000 darab) minősítést is elérő LP-k.

Ám a sikernek ára volt; a hanglemezgyár monopol helyzetéből adódóan nem minden előadó részesülhetett a nagylemez kiadás lehetőségében, míg egyesek nemzetközi szintű eladásokat produkáltak.(Az Omega Időrabló című lemezét 1,5 millióan vették meg világszerte.) Az MHV liberalizálódására a 80-as évek derekáig kellet várni; a dorogi hanglemezgyár 1978-as felépülése után már széles, exportra is aspiráns palettával dolgoztak – időnként 20%-ot is meghaladó profittal.

1988-ban jelent meg az első könnyűzenei CD; ez az időpont már egybe esik a magyar lemezgyártás kapitalizálódásával. A nyolcvanas évek végétől folyamatosan megjelentek a magán lemezkiadók, melyekből mára már szinte csak megacégek itteni helytartói maradtak; az egykor egyeduralmú MHV is magánvállalattá alakult.

Ha a mai popvilágot tekintjük, félrebeszélés lenne csatlakozni ahhoz a sztereotip gondolathoz, hogy ma már nincsenek olyan jó előadók, mint régen, inkább abban érhető tetten a kérdés problematikája, hogy a zenei termék miként jut el a hallgatósághoz. Annak hozadékaként, hogy manapság megszámlálhatatlan fórumon meg lehet nyilatkozni, nehéz megszűrni a minőségi zenét. Ebből következően nyilvánossághoz nem jutó zenekarok vagy előadók elsikkadnak, még kibontakozásuk előtt megszűnnek. A Cd megjelenése már magában hordozta az illegális sokszorosítás veszélyét, ezt követte az internetes letöltés ellenőrizhetetlensége, amely végleg eldöntötte a kézzel fogható zeneanyagok sorsát. A letöltés „iparágának” lassacskán kialakulnak ugyan a jogi szabályokhoz kötött keretei, de ezek még igencsak gyerekcipőben járnak.

Kérdéses, hogy a zene maradandóvá tehető-e anélkül, hogy materializálódna; elegendő vajon, hogy csak virtuálisan létezzen egy-egy zeneanyag? Elvárható-e, hogy a mai előadók kizárólag koncertezésből éljenek meg? – Amerikában talán, de Magyarországon nem életbiztosítás.

Bizonyos, hogy a zene minden körülmények között lépést tart a világ változásaival, és közeleg a nap, amikor kizárólag virtuális albumok terjednek majd. Ám be kell, hogy valljuk, a bárminemű hanghordozók teljes eltűnésével felsejlik annak a veszélye, hogy a régi „klasszikusokhoz”való hozzájutás nehézkessé válik.

Még ha optimistán azt is feltételezzük, hogy minden egyes hanghordozót sikerül digitalizálni, kimondhatjuk, hogy a zeneanyagok személyes relikvia jellege megszűnik – már nem válnak örök emlékké.

2013. szeptember 21.

Radnai Dániel Szabolcs

Labdarúgás - Magyarország 3 : 0 _ Cikk

Labdarúgás – Magyarország 3 : 0

Az újabb és újabb labdarúgó világversenyekhez közeledve, a vb és eb selejtezők utolsó harmadában minduntalan megfogalmazódik a kérdés: mi a baj a magyar futballal?

Lehetünk csak egyszerű tv-néző focikedvelők, vagy akár fanatikus drukkerek, de mindannyiunkra hatással van a magyar válogatott szereplése (vagy tengődése?) az európai futball világában. Nemzeti ügy.

A több mint 110 éves múltra visszatekintő Magyar Labdarúgó Válogatott mostani viszonyítási pontja – amely egyben eme írás aktualitását is szolgálja – az a legutóbbi két világbajnoki selejtező mérkőzés, amiket Romániával és Észtországgal vívtunk nemrégiben. Előbbi lesújtó veresége, valamint utóbbi eufórikus, fölényes győzelme elgondolkodtató – számadásra, visszatekintésre késztet. Milyen út vezetett idáig, hogy ma, 2013-ban megint igencsak távolinak, szinte utópisztikusnak tűnik a világbajnokságra való kijutásunk – a penge élén táncolunk.

A jelenkor és általánosságban az elmúlt 20-25 év krónikája oly kiábrándító, hogy lassacskán test idegennek hat visszagondolni arra, hogy valaha a Magyar Labdarúgó Válogatott milyen fényes eredményeket ért el nemzetközi szinten. Közhelyes és hiábavaló a múlt sikereivel példálózni, de napjainkban már ez marad vigasztalásul a magyar foci sorsát szívükön viselő rajongóknak.  „Bezzeg annak idején a Puskás, a Bozsik, no meg az Albert Flóri!” – hajtogatják szüntelenül az idősebbek, s ami a legbosszantóbb: nekik van igazuk.  Ez persze nem azt jelenti, hogy a mostani generáció nem termel kiváló futballistákat, de a múlt század nagyjait hiába keressük bennük. Globális változások történtek, amik nem oldhatók meg a néhány évenkénti szövetségi kapitány váltogatással. A számokkal kifejezhető eredményeket is csak múltidéző jelleggel említethetem: két világbajnoki ezüst (1938, 1954); egy Európa-bajnoki bronz (1964); három olimpiai arany (1952, 1964, 1968), valamint 1-1 ezüst és bronzérem – csak a legjelentősebbeket kiemelve. 1986: az utolsó év, amikor kijutottunk a világbajnokságra, s azóta tartanak a csend évei. A „hőskorban” impozáns sikereket elérő magyar csapat több mint két évtizede a kézzel fogható középszerűség érzetével figyeli a labdarúgó világversenyek alakulását. Az elmúlt évek alatt szinte semmilyen említésre méltó esemény nem történt a válogatott háza táján, néhány egyszeri (s nyilvánvalóan következmény nélküli) kiugrás kivételével. Ezek közé tartozik például a 2004-es idegenbeli, 0 : 2 arányú győzelem Németország ellen, vagy a  2007-ben rendezett barátságos mérkőzés a friss világbajnok olasz válogatott ellen, amit 3 : 1 arányban nyertünk meg – hazai pályán.

 Az elmúlt héten lejátszott két mérkőzés tökéletes képet ad a hazai futball jelen állapotáról. A Románia elleni három-nullás vereség apátiába döntötte, és szélsőséges kritikai áradatnak tette ki a magyar focivilágot; majd az ezt követő, Észtország elleni fölényes 5 : 1-es  győzelem újra felcsillantotta a vb-re kijutás halvány  reményét. Ezek vagyunk mi 2013-ban, elégedetlenkedünk és morzsákban reménykedünk.

Miben van a hiba?

Nem elég jó a játékosállomány, vagy a külföldre szakadt hazánk fiai árnyékolják be a hazai bajnokság kiválóságait? Több pénz kellene a futballra költeni, stadionokat kell-e építeni? Vagy az ifjúság hozzáállásával van probléma; megváltozott futball iránti szemlélet az elmúlt években? Hány Mészöly Kálmán-féle kifakadás kell még ahhoz, hogy valamilyen érdemi változás kezdődjön a magyar futball terén?

A válaszokat minden bizonnyal a jövő nemzedék fogja megadni.

2013. szeptember 14.

Radnai Dániel Szabolcs