Szombat reggel
1.
7 óra elmúlt már, amikor nekivágott hazafelé a két fiatalember azon a januári ködös, hideg reggelen. Ők maradtak legtovább az éjszaka harcosai közül, ideje volt már elindulni. Bár ezt ők nem gondolták ilyen égetőnek, mi több; vendéglátójuk részéről enyhe nyomás gyakorlása is elkélt, hogy útra indítsa a két urat.
Az éjszaka hosszú volt mindannyiuk számára, nagy eseményt ült meg a díszes társaság, volt is részük minden szépben s jóban, amit az élet kínál.
Ahhoz, hogy egy jó baráti csapat úgy isten igazából összejöjjön és ünnepeljen, nagyon sok mindennek kell összeállnia; valószínűleg nem egy égitest vesz fel ilyenkor nem mindennapi pozíciót... Na de az ilyen alkalmakat illetően szűkmarkú velünk az élet. Kivárni is nehéz, nagyon sok víz folyik el a Dunán míg sikerül nyélbe ütni hasonlót. Talán a várakozásnál csak másnap reggel hazaindulni nehezebb - de erről még szót ejtek. Hovatovább az ilyesfajta alkalmakon - ha egyszer bekövetkeznek - nincs ami gátat szabna a nebuló jókedvnek és a léhaságnak, bizony kő kövön nem marad... Nem volt ez másként a múlt éjszakán sem, hőseink (persze többedmagukkal) a lelküket is kitombolták.
Az éj eseményeiről valósággal egy másik beszélyt is lehetne írni, de mi csak maradjunk a két "késői távozó" történeténél.
Az első pillanatokban, mikor a külvárosi kis utca jeges betonjára léptek, hirtelen és talán egyazon pillanatban is, felötlött bennük a gondolat, hogy ez a hazaút nem lesz olyan zökkenőmentes, ahogy a fűtött előszobából tűnt. Ezen egyértelmű következtetés rekordgyorsaságú levonásán kívül, enyhén szólva nem funkcionált teljes hatékonysággal - egyébként oly fényesen működő - elméjük. Nos ez nyilvánvalóan annak volt köszönhető, hogy az éjszakai mulatozáshoz tartozó egyes "kedvfokozók" reggeli utóhatása őket sem kerülte el. Sajnos ez a legtöbb férfi számára jól ismert krónikus nyavalya, ami még ragályos is - kivált szombat reggeleken.
Okvetlenül fontos megjegyezni, hogy gyűröttségük és a múlt éj kicsapongásai ellenére derék ifjakról van szó; jó ismerőseim nekem mindketten, ki közelebbről, ki távolabbról... Humánus, világló elmék ők, egy árnyékkal teli világban, talán sokra hivatottak is, igazi forradalmár alkat mindkettő - bárki megmondhatja. Hogy barátok-e, vagy csak az jóféle ismerősi viszony az övék, nem tudhatom; majd az idő eldönti helyettem. Egy biztos, ezen a reggelen egymásra voltak utalva a fagyos és kihalt, mozdulatlan télben...
Néhány perc alatt kiértek a főút kereszteződéséhez és elindultak "toronyiránt" megkeresni a legközelebbi buszmegállót. Miután elkeseredetten konstatálták, hogy a menetrendi tájékoztató helyén csak egy üres, rozsdás és görbe keret éktelenkedik - egy pár pillanatig tartó bágyadt párbeszédet követően - tovább indultak a következő buszmegálló nyomában. Helyes döntés volt ez abból a szempontból, hogy az egy helyben álló emberrel szemben a menetelő kevésbé fázik (talán inkább kevésbé hajlamos a megfagyásra), és még a busz is "megvárta őket" a következő megállóig - jobban megérte sétálni 4 percig, mint várakozni nyolcig. Ellenben még mindig nagyon, hideg volt és ahogy az lenni szokott a szél is keresztbe fújt.
2.
Meglehetősen nagy lelki erő kell ilyen vadregényes sétákhoz az ember legjobban szalonképes állapotában is, nemhogy egy ilyen eseménydús éjszaka után...
Talán még nem említettem, hogy hőseink meglehetősen távol laktak egymástól, ebből adódóan annak gyanúja, hogy egyfelé mennének - nem állhatott fenn. Csakhogy ez a tény érvényét vesztette bizonyos körülmények fennállása miatt (nevezetesen, hogy testvérek között is -5 C fok volt, valamint egyikük sem tudott egyenesen hazateleportálódni...) Nos ezért tökéletesen mindegy volt, hogy milyen busz érkezik a megállóba.
Visszatérve a szereplőink lakóhelyének különbözőségére, egyikőjük magáénak tudhatta a "vidéki" státuszt, egy a városhoz közeli nagyközség sarja volt ő. Tipikus esete a városba busszal bejáró nebulónak. Ez a szőkés, jókötésű fiatalember bizony nem volt éppen hivatása csúcsán, mi tagadás őt gyűrte meg jobban az éjszaka. A másik jó firma ellenben helyi lakos, ebből a szempontból könnyebb volt a dolga a hazajutást illetően, viszont ilyen "hányatott" állapotok között a város másik végébe eljutni - nem ígérkezett leányálomnak... Egyébiránt derék fiatalember ő is, korosztályának felvilágosult tagja (ami nagy ritkaság tizenévesek körében - napjainkban). Valós vagy vélt intellektusának az általa viselt szemüveg is ad egy plusz színezetet - meglehetősen rövid látó típus.
Ez a két fiatalember ekkor együtt várta a megváltást jelentő busz elérkeztét.
Szerencsére alig 3 percen belül, a várva várt busz megjelent. Könnyű szerrel felszálltak rá mindketten (arról talán nem is érdemes szót ejteni, hogy vidéki barátunk fáradtsága okán, saját felelősségére eltekintett a jegyváltásról a helyi járaton - bizonyára a felelősségén nem gondolkodott azért vészesen sokáig).
A buszon töltött idő alatt a két úr nem beszélt sokat, talán annyi kommunikáció történt egész úton, hogy megbeszélték a leszállás helyét. Ebben is meglehetősen nagy egyetértésben tudtak döntést hozni, mivel sok lehetőség nem kínálkozott és nem is voltak különösebben asszociatív állapotban. Emellett bizonyos zavaró tényezők is felléptek a buszút alatt, ami elfoglalta őket (egyensúly megtartása, vagy a rázkódás lehetséges következményeinek elhárítása...).
A busz a városközpontban tette le őket, és ezen a ponton csúcsosodott ki bennük az az eltitkolhatatlan gondolat, ami eddig is meghatározta "útjukat", majd mostanra megfogalmazhatóvá duzzadt (számomra is, hogy feltárjam): semmiféle jövőképpel nem rendelkeztek.
3.
Ez a mindent elsöprő megállapítás mindvégig kimondhatatlanul ott volt elméjük valamely eldugott bugyrában, mióta kiléptek a külvárosi családi ház udvarából... És most, hogy végre ismerősebb terepre vetette őket "az élet", kénytelenek voltak maguk bevallani a "status ugo"-t. Nem volt mit tenni, meg kellett vitatni a további utat.
Furcsa módon, a leszállást követően az egyébként még rendkívül labilis vidéki barátunk nagy lendülettel indult el a buszmegállóból az út másik felének irányába. Ebből indult ki a beszélgetés:
-Te uram, mégis hova indulunk? - kérdezte nagyon fáradtan a szemüveges fiatalember.
-Nem tudom, el...
Ez a semmitmondó kijelentés valamilyen oknál fogva olyan hangsúllyal esett ki az úr szájából, mint egy valóságos forradalmi felkiáltás...
-Na de mégis, haza nem mehetek.
-Aztán mért nem?
-Az igazat megvallva, nincs nálam a kulcsom, mert tegnap elfelejtettem elkérni a bátyámtól, mikor elköszöntem tőle a buszállomáson - pedig elhozta a kérésemre. - Nos, ez nemvárt fordulatot jelentett; az előbbi megállapítás mintegy villámcsapásként tolult föl a szemüveges férfiú emlékezetéből. Emellett mindezt olyan természetesen közölte társával, hogy maga is megcsodálkozott rajta... Egyébként is megcsodálkozott, úgy általában önmagán; nem volt az a felelőtlen, lakáskulcs nélkül városban flangáló (vagy kimaradozó) alkat - bizonyosan vonalas jellem. De lám, ez a csúfság is megesett...
A szemüveges úr látván bajtársán, hogy ez az információáradat egyszerre sok volt neki, nagy lelkierőt vett magán és folytatta a magyarázattal:
-Na szóval elég az hozzá, hogy az otthoniak hétvégén gyakorta alszanak fél tízig, tízig és olyankor kár dörömbölni az ajtón, ha nincs nálam kulcs. Most pedig alighanem csak negyed nyolc múlt.
A vidéki úr időnként bólogatott és megértő arckifejezést is próbált vágni, valószínűleg a lényeget megértette: haza nem tud menni. Arra, hogy a történet többi részét megjegyezte volna - nem vennék ciánt... Látszólagos elhatározást erőltetett magára és átvette a szót:
-Jól van, mindegy, de szerintem induljunk el mert nagyon hideg van.
(Nem csoda, hogy szorgalmazta az elindulást, vidéki barátunk sállal sem rendelkezett.)
-Egyetértek - hangzott a válasz, és ezzel elindultak a buszmegállóból fölfelé, a város közteréhez vezető sétálóutcán.
-Beülünk a gyorsbüfébe - szólt a vidéki úr.
-Nyitva van az ilyenkor?
-Nem tudom, csak érjünk már oda
Gondolatban mindketten azon fohászkodtak, hogy csak a gyorsbüfé legyen nyitva, egyetlen reményük volt egy hely ahol meleg van és megpihenhetnek az elcsigázott utazók. Ez a halvány remény volt ami a baktatón fölfelé vitte őket a főtér felé. És egyáltalán nem volt biztos, hogy a gyorsbüfé nyitva van - valóban fogalmuk sem volt a nyitva tartásról...
(A pontosság igénye okán megjegyzem, hogy napjainkban már nem elterjedtek a gyorsbüfék, az említett vendéglátó egység sem ebbe a rendbe sorolandó, csak a túlkonkretizálás kiküszöbölésére használom az elnevezést.)
Néhány perc alatt fölértek az emelkedőn, átvágtak a főtéren és a sarokról már látszott a gyorsbüfé üveghomlokzata. Az onnan kiszűrődő fényekből már könnyen lehet jósolni a benti állapotokról (hogy nyitva vannak vagy sem?) Nos, ők is erre vetemedtek, és bizony a feltételezéseik meglehetősen borússá váltak, mert egy ideig nem véltek felfedezni életre utaló jeleket bentről. De a fortuna végül melléjük állt; mikor odaértek a bejárat elé, a gyorsbüfé kapui tárva álltak előttük. Az üzlet hivatalosan 5 perccel korábban nyitott ki...
Sietve tértek be, és elégedetten konstatálták, hogy egy időre megállapodhatnak.
4.
A gyorsbüfében valóban megnyugtató hangulat fogadta utazóinkat, maga volt a béke szigete. Ők voltak az első vendégek aznap reggel.
Nem bánták különösképpen, hogy fogyasztaniuk is kell valamit az időleges kényelem mellé, hiszen néhány jó falat valóságos orvosság a másnapos gyomorra. Miután megfogant a gondolat, hogy itt költik el szerény reggelijüket, lassan hozzáláttak a rendeléshez. Ilyen korai órákban a gyorsbüfékben külön reggeli étkek kaphatók, ők is ezekből fogyasztottak. A beltéri meleg hatására egyébként a két jó firmát egyfajta bágyadtság fogta el, ami bizonyos rutinszerű mozdulatok hanyagságában mutatkozott meg. Alapvetően nem volt feltűnő, de csak, hogy egy szemléletes példát hozzak; a vidéki barátunk segítőkész lévén apróval fizetett és az aprópénzt olyan szabados mozdulattal kanyarította a pultos hölgy kezébe, hogy a parányi érmék lendületükben végigszaladtak a műanyagplaccon. Emellett - mivelhogy az emeleti galériatérben kívántak helyet foglalni - a lépcsőn való följutás is kissé döcögősen ment...
Letelepedtek egy asztalhoz tálcáikkal, végre levethették magukról az éjszaka óta meggyűrődött kabátjaikat, öltönydarabjaikat. Hozzáláttak reggelijükhöz, lassan szürcsölték kávét, teát; időnként beszélgettek, szóba kerültek a mába nyúló tegnap eseményei is... Így hangzottak ezek a rövid dialógusok:
-Na és, hogy értékeli az estét Uram? - kezdte a szemüveges fiatalember.
-Áh... nem érdemes róla beszélni. Rég esett meg velem hasonló csúfság...
-Nem volt egy mindennapi eset, az egyszer bizonyos.
Fogyni kezdtek az étkek, de barátaink nem mutatkoztak sietősnek az evés utáni távozást illetően. Ellenkezőleg, jóllakott földesurak módjára elkényelmesedtek székeiken. Oh, milyen kár, hogy nem díványokon folyik az étkezés az ilyen gyorsbüfékben. Akármilyen léha dolog is, bizony a két utazó bágyadtságában el-el bólintott az asztalra támaszkodva, hasonlatosan azokhoz a profi koncert-roadokhoz, akik a hőskorban megtanultak nyitott szemmel részegen aludni a nagy bulik alatt... Egy két ilyen elpilledést követően nagy fölriadások következtek, majd egy idő után barátaink ráébredtek, hogy ez az állapot tarthatatlan; sajnos erőt kell venniük, el kell indulni. Annál is inkább, mert az ott tartózkodásuk ideje alatt újabb vendégek jöttek, nem akarták magukat kompromittálni a hozzájuk hasonló korán érkezők előtt.
Nagy nehézségek árán feltápászkodtak és elindultak tálcáikkal le az előtérbe. Újra magukra öltötték elnyűtt ruháikat és a kijárat felé vették az irányt, ahol újra teljes fegyverzetével előttük állt a borús, fagyos táj, a tél.
Kint valamivel már jobbak voltak a látásviszonyok mint érkeztükkor, a hajnali köd fölszállt, és a városban csendesen elindult az élet.
5.
A város máskor oly zsúfolt főterén csak kevesen lézengtek. A kibontakozó reggeli szürkés-fehéres ég már beláthatóvá tette képet - hasonlatosan utazóink elméje is ebben az ütemben tisztult. Hétvégi viszonylatban még korán volt, a reggel nyugalmas csendjét csak néhány galambcsoport hirtelen felröppenése vagy a távoli buszmegállóból felhallatszó motorzaj zavarta meg.
A fizika törvényeit félretéve is, a visszaút gyorsabban ment, mint elébb a baktatón fölfelé a térnek. Az egyenletlenül illeszkedő márvány térkövek már gyorsabban követték egymást lépésről lépésre, már nem volt értelme megállni egy-egy virágágyásnál elmélkedni - vagy csak úgy ok nélkül időzni. Azért volt ilyen is...
Utazóink körül-belül negyven percet töltöttek a gyorsbüfében, és miután a reggeli étkezésen is túl voltak már - újra egyfajta céltalanság vett erőt rajtuk.
Mint mondtam, hamar leértek a főtérről az úthoz, abba a nevezetes buszmegállóba, ahonnan nemrégiben elindultak gyaloglábon fölfelé; és most mint száműzöttek, kiket hazavetett az élet - újra itt állnak.
Most kell okosnak lenni, mert eddig volt valahogy, de hogy lesz ezután? Ugyan már mozgolódott a város, de még korán volt hazamenni. Nem mellesleg a hazamenetel problematikáján való morfondírozás vidéki barátunkra is rá érett már. Szemüveges bajtársa föl is vetette neki:
-Úgy egyébként, mikor van buszod hazafelé, Uram?
-Azt a nap szabályos állása dönti el... - hangzott a filozofikus válasz.
-Ez azt jelenti, h...
-Igen. Halvány gőzöm sincs mikor indul.
-Akkor hogyan tovább? Még mindig nagyon hideg van és csak negyed kilenc múlt.
Ez a kérdés némi fejtörést okozott, de vidéki barátunk hamar talált megoldást, ugyanis időközben kinyitott a "nagyáruház".
(A nagyáruházak rohanó világunk hatalmas befogadóképességű bevásárlóközpontjai, melyek tömve vannak különböző boltokkal, üzletekkel, vendéglátó helyekkel - valódi gigantikus csarnokszerű többszintes építmények, melyekből 1-2 van már városonként...)
Így hát jobb ötlet nem lévén, átsétáltak az út túloldalára és a nagyáruház felé vették az irányt. Mivel a létesítmény elhanyagolható távolságra volt a buszmegállótól, rövid időn belül a hatalmas, kivilágított csarnokban találták magukat. Jól ismert volt számukra a terep, hiszen nemegyszer fordultak itt meg az urak tanítás után. Fontos megjegyezni, kultúrkedvelő fiatalokról lévén szó - főként a nagyáruház könyvesboltját látogatták...
A létesítmény jellegét jól tükrözi, hogy bent valamivel több ember mozgolódott, mint ahánnyal barátaink egész útjuk során találkoztak - kezdve a külvárosból...
6.
A kellemesen fűtött, hatalmas létesítmény optimális átmeneti megoldásul szolgál olyan "sorsüldözötteknek", akik hirtelen nem tudják másutt eltölteni üres idejüket a városban. Hétköznapokon ez annyiban módosul, hogy délutánonként a munka és iskolakerülők találkozási helyévé változik eme imádni való intézmény... De ebben az egyébként is hétvégi és kissé szerencsétlen időpontban barátainknak nem kellet tartaniuk tömegtől - kellemesen szellősen sétálgattak az emberek.
A vendéglátó részleg közös kárpitülős részén foglaltak helyet, de már nem törődve a külsőségekkel, hanyagul vetették le felső ruházatukat a párnázatra.
Miután leültek, kimondhatatlanul elkényelmesedtek. Már nem beszéltek sokat - már nem volt miről. Az egész éjjeli nem alvástól és a már egy órája tartó útkereséstől megcsömörlöttek talán...
Egymást felváltva el is aludtak székeikben hátradőlve, de mivel az idő múlt és a környezet is élénkülni látszott, kénytelenek voltak erőt venni magukon és hosszabb távú tervekbe bocsátkozni - a reggel folyamán először. Az interaktív hírközlést segítségül hívva, sikerült a megyei szintű buszindulásokat megtudakolniuk. Ez okvetlenül fontos információ volt vidéki barátunkra nézve, bár a tény, hogy még van kerek egy órája a buszindulásig - meglehetősen elszomorította. A szemüveges úrfinak valamivel könnyebb dolga volt a hazajutást illetően, csak a buszmegállóig kell sétálni és megvárni a legközelebbi helyi járatot.
Az elhatározás megszületett: elválnak útjaik. Lassan öltözködve indultak el a nagyáruház széles folyosóján és egészen a karzatos aularész kereszteződéséig sétáltak.
A következő beszélgetéssel búcsúzott el egymástól a két jó barát:
-Nos, azt hiszem elindulok a buszmegállóba. Ezután már megleszel? - kezdte a szemüveges.
-Igen, azt hiszem. Szerintem lemegyek az szupermarketba valami innivalóért, hogy el ne aludjak.
-Hát akkor kellemes hétvégét, Uram...
-Viszont kívánom.
-Uram.
-Uram.
Hiteles elmesélések útján sikerült megtudnom, hogy mindkét úrfi épségben hazaérkezett még a reggel, s mi több a következő héten már újból kézfogással üdvözölhették egymást a jó öreg iskolában...
Utóhangok
Mindezek után magam tartozom némi számadással, hogy tisztázzak bizonyos, a keletkezéssel kapcsolatos tudnivalókat. Hisz tudom én, hogy szinte banalitás egy ilyen jelentéktelenséget a kedves olvasó elé tárni, de becsület szavamra mondom, aki átélt hasonlót, talán értékelni tudja eme két kalandos utú fiatalember történetét. S, ha valamit el akartam mondani ezzel a kis szösszenettel, az az, hogy bizony nem mindennapi körülmények közé kerülhetünk - időlegesen - ha nem számolunk a holnap teendőivel, kellő odafigyelés mellett még ma - bármilyen nagy esemény is tölti be az éjszakánk helyét.
Mindemellett fontos megjegyezni, hogy szereplőink - a történet vélt színezetével ellentétben - nem elvetendő csirkefogók. Bizony derék emberek ők ; hiszen mondtam, jó ismerőseim énnekem mindketten. Ennyit jónak láttam elmondani.
(U.I.: a történet ciklusainak számozása eredetileg az írás folyamatának időbeni követhetőségét volt hivatott szolgálni, s miután ily módon jól elkülönültek az egyes részek egymástól, meghagytam őket eredeti állapotukban.)
2013. Február 11.
Nemes Levetinczy Radnai Dániel
