„Képzelésből
le lehet írni a mocsárvilágot; de nem a szerelmet. Ha szív ki nem találja, fej
meg nem tanulja…”
Egy
elfeledett Jókai-regény kritikus olvasata
- Bevezetés
A fenti aforizma
1889-ből származik. Jókai arcképével jelent meg január 1-én a Képes Családi Lapok-ban, ugyan azon a
napon, amikor a Budapesti Hírlap folytatásokban elkezdte közölni Jókai új
művét: az Aki a szívét a homlokán hordja
című kisregényt.[1]
Dolgozatomban egy, az
irodalomtörténet által majdhogynem teljesen elfeledett, kései Jókai-regény
kritikus olvasatát kísérelem meg felállítani, ismertetve a Jókai-szakirodalom legfőbb
vonásait és problémáit, majd a kritikus irányzat állításai szerint elemezni a
művet.
- A
regény helye Jókai életművében
Az Aki a szívét a homlokán hordja című kisregény azon Jókai-művek
egyike amelyeket az irodalomkritika – mondhatni -
teljesen elfelejtett. A Jókai-szakirodalom szinte egyáltalán nem említi,
címével többnyire csak felsorolásszerűen a bibliográfiákban, vagy még ott sem
találkozunk. A mű 1988-as kritikai kiadása mindössze néhány rövidebb
használható említést lelt föl az addigi szakirodalomban, amelyek mindent
összevetve vajmi kevés támpontot nyújtanak a mű megítélésével kapcsolatban.
Ezen kívül a sajtó alá rendező, Végh Ferenc jobb híján számba veszi a
Jókai-kritika legfontosabb műveit illetve alapvető irodalmi gyűjteményeket, és
azokból emel ki a kisregényre (közvetve) vonatkoztatható – időnként gyanúsan
ráillő – megállapításokat.[2] Utóbbiak taglalásától e dolgozatban
eltekintünk.
A néhány „konkrétabb” említés közül kiemelkedik
Mikszáth Kálmán markáns megállapítása a kisregényről. 1904-ben született
regényes Jókai-életrajzában[3] a
következőket írja egy helyütt: „Úgy rémlett az első esztendőben, nem minden ok
nélkül kiáltott fel neje holttesténél: »Megszűntem író lenni« − valami két évig
nem találta meg azt a hangot, amelyen írni szokott. Az Utazás egy sírdomb körül, valamint a Keresd a szíved felette gyenge dolgok. Lenczi fráter, mely 1888-ban jelent meg, fiatalkori zsöngéinél is
rosszabb, míg Aki a szívét a homlokán
hordja nem is emlékeztet Jókaira.”[4] – írja
Mikszáth. Ezek szerint Mikszáth az író feleségének halálát
követő (átmeneti) hanyatlás egyik termékének vélte azt, s eszerint látta el a
saját szájíze szerint egy, a mű egyetlen, „valódi” recepciójaként negatív
stílusbélyeggel.
Az 1988-as kritikai
kiadás – más, a keletkezéssel, szövegváltozatokkal, motívum hasonlóságokkal
kapcsolatos jegyzeteit ide nem sorolva – semmi egyéb konkrétummal nem szolgál.
Azonban Fried István
2003-ban megjelent Öreg Jókai nem vén
Jókai című könyvében – mely a kései Jókai-munkák árnyaltabb megközelítése
jegyében száll síkra – kétszer is megemlíti a kisregényt. Elsőként könyvének a
kései Jókai-művek modernista vonásait feltáró (Krúdyval, Máraival szintézisbe
hozó) fejezetében tér ki a kisregényre, méghozzá a – keletkezési idejében
majdnem azonos -
Tengerszemű hölgy (1890) kapcsán.[1] A
Fried-könyv által is sokat boncolgatott, és általában sok vitát kiváltó
regényben fölbukkanó kettős jövendölés kapcsán kerül szóba a jóslat, mint
motívum kérdése Jókai műveiben. Fried szerint Jókainál többnyire beteljesülnek
a jövendölések, erre hozza fel példaként az általunk tárgyalt alkotást. „Az Aki a szívét a homlokán hordja szereplői
(Tefik bej és Endrisz bég – R.D.) nem hallgatnak arra, akinek a neve az ábécé első betűiből tevődik össze, tehát
minden titok tudója, így szavai a jövőbe mutatnak, a bekövetkezendőt és az
elkerülendőt egyként jelzik, a jóslat lehetővé teszi az út megválasztását.”[2] – írja
Fried.
A kötet egy későbbi
fejezetében arra hívja fel a figyelmet a szerző, hogy Jókai kései regényeinél
már problémaként jelenik meg a címadás, amiatt, hogy az olvasók, más műveire
asszociálnak belőle. Ezt követően tér rá a címek paratextuális funkciójára és
viszonyukra a szövegekkel, s itt kerül újra elő többek között az Aki a szívét… című regény. Elsősorban
megjegyzi, hogy az enigmatikus, rámutató cím nem a főszereplőre, Endrisz bégre,
hanem az általa kísért hercegnőre utal. Ezen kívül kifejti, hogy a cselekmény
menete és a „szív-homlok” fejezetcímbeli visszaköszönése lényegében egyfajta
közeledés a címben megjelenő motívumhoz, tehát a történet megoldásához, „(…)
így kijelöltetnek a regény megszerkesztettségét jelző főbb egységek – írja
Fried -, amelyek ugyan
a történések fázisait határolják el egymástól, de a főszereplői viszonyokról
csupán egyetlen információt közölnek a szerelmi beteljesüléshez vezető út
megtételéről árulkodva.” Ugyanakkor „a jelentésváltozatok szűkössége nem
rétegzi a történések alakulását.”[3]
A kisregény utóbbi két,
Fried István általi említéséből ugyan nem tudunk egy komplett irodalomkritikai
olvasatot felállítani, de mindenesetre jelzés értékűnek tekinthetjük. Egyfelől azért,
mert bizonyítja, hogy tévhit a regény teljes ismeretlensége a bírálók körében,
illetve, hogy a műben lévő motivikusságok lényegesen több izgalmas megoldást
rejtenek, mint azt az első olvasáskor hinnénk.
A következőkben
fölvázolom a Jókai-szakirodalom legfontosabb jellemzőit, majd bővebben kifejtem
annak – elemzésünk táptalajául választott – kritikus paradigmáját.
- A
„Jókai-probléma”, és a szakirodalom kritikus irányzata
A következő fejezet
gondolatmenetét tekintve nagyban támaszkodom Szilasi László 2000-ben megjelent
könyvére[1], amely a
legsokoldalúbban fejti ki a Jókai-kritika sarkalatos pontjait és alapvető problematikáit.
Mindenekelőtt meg kell
jegyeznünk, hogy a Jókai-olvasás – jellegéből adódóan – preformált. A
Jókai-életmű könyvtárnyi volta és annál is nagyobb számú szakirodalma
lehetetlenné teszi, hogy megelőző ráhatások nélkül fogadjuk be a szövegeket.[2] Ez okból
– lévén, hogy a terjedelmes életmű áttekinthetetlensége miatt az olvasó
kénytelen a szekunder szövegekhez fordulni – a primer szövegek bizonyos
szempontból másodlagossá is válnak.[3]
Szilasi feltérképezi
azon paradigmává fejlődő irányzatokat, amelyek legmarkánsabban elkülöníthetők a
Jókai-szakirodalom számos munkái között. A magyar gondolkodásban két alapvető
Jókai-olvasási, recepciós paradigma határozza meg a befogadást: a kultikus
(Szilasi által „sugalmak”-nak nevezett), és az azzal merőben ellentétes
kritikus (a „sejtések”-ként fémjelzett) irányzat.[4] (Szilasi
e két alapvető gondolkodási mód mellett felhívja a figyelmet a Jókai által írt
elő- és utószavak befolyásoló szerepére[5],
valamint könyvében kitér egy idegen nyelvű recepció tanulságaira is[6] – utóbbi
két felvetés kifejtése nem tárgya dolgozatomnak.)
A kultikus paradigma legfőbb jellemzője, hogy olyan,
irodalmilag ellenőrizhetetlen (többnyire magasztaló) állításokkal illeti a
kultusz részévé váló szerzőt (esetünkben Jókait), amelyeket sem alátámasztani,
sem cáfolni nem lehet. Az író életútja és művei mind a kultusz részét képezik;
az egyes alkotásokat az egész életművel szintézisben vizsgálják, és egyfajta
megfoghatatlan titokként kezelik, melyeknek tényfeltáró vizsgálata nem
„megengedett” és üdvös. A kultikus
szakirodalom Jókai életútját szakralitással ruházza fel; az egyetlen és igaz
jelentést keresi műveiben; az azokról való tudományos beszédet lehetetlenné
próbálja tenni.[1]
Nem úgy a kritikus
irányzat.
A Szilasi által „latens
paradigmá”-nak nevezett szemléletmód – amelyről célkitűzéseink miatt valamivel
részletesebben beszélek – reprezentánsai „az egyetlen helyes, lényegi Jókait
próbálják megcélozni”.[2] A
kritikus paradigma jellemzője, hogy Jókai alkotói korszakainak tekintetében a
kultikus szemléletűek által elképzelt „ballisztikus”, illetve (az ezzel némileg
szembenálló) állandósult, egységes pályaívvel szemben, kijelöli az „aranykort”,
a Jókai-kánont, és azon belül is a legjobb regényt. (Utóbbi általában Az új földesúr.)[3] A
legkiemelkedőbb alkotói korszakot, amelyben a kritikus szemlélők a valódi
Jókait keresik, többnyire az 1850-es évek végétől a 70-es évek elejéig tartó
intervallumra tehetjük. Erre illik rá a Zsigmond Ferenc által szentesített, és
a szakirodalomban rögtön kanonizálódott „Jókai-nagyciklus” fogalma, mely az
1956 és 1874 között keletkezett 12 nagyregényt foglalja magába (a Felfordult világ kivételével).[4] Szilasi
szerint a kritikus paradigma Jókai műveivel kapcsolatos, általánosnak és az
egész életműre vonatkozónak tűnő állításai mindössze erre a 12 regényre
korlátozódnak.[5]
(Ebben az esetben be kell vallanunk azt a kínzó megállapítást, hogy az általunk
tárgyalandó regény már jócskán kiesik ebből a spektrumból…)
Ahogy a mindenkori
Jókai-kultusz követőinek, a kritikus szemlélőknek is kialakultak a maguk
általánosságban elfogadott – sztereotípiává váló – megállapításai Jókai
műveivel és költészetével kapcsolatban, melyeknek fő eredője a művészietlenség
vádja Jókaival szemben.[6] Lássunk
ezek közül néhányat a teljesség igénye nélkül (Szilasi alapján):
·
Témaválasztása az olvasók igényeire
szabott (többnyire korának közelmúltjából merít).[7]
·
Fantáziája kifogyhatatlan, ugyanakkor
repetitív.[8]
·
Életábrázolása felületes.[9]
·
Hőseit önkényesen mozgatja, azok jelleme
kidolgozatlan, nem fejlődnek.[10]
·
Műveiben a cselekmény menete a fő, nem a
szereplők viszonyulásai és motiváltsága.[1]
·
Történeteinek reális mozzanatai az
elhitetést, az ideák, fantasztikumok elhitetését szolgálják.[2]
És még sorolhatnánk
azokat a megállapításokat, amelyekből kikerekednek a kritikus paradigma
Jókai-képnek alapvető attribútumai – az erények és hibák oldalán[3]:
|
Hibák
|
Erények
|
|
Romantikus sablonok, túlzások
|
Fantázia, optimizmus
|
|
Kidolgozatlan lélekrajz
|
Gördülékeny elbeszélés
|
|
Ok-okozati viszonyok zavarossága
|
Humor
|
|
Önismétlés
|
Keletiség
|
|
Idegen szavak túlhalmozása
|
Művelt magyar nyelv
|
|
Anakronizmus, történelmi hiteltelenség
|
Leírások
|
Természetesen a fenti
közhelyszerű jellemzőket is lehetne szaporítani, de érzésem szerint ez a néhány
sarkalatos pont remekül körvonalazza a kritikus irányzat Jókai-képét. Szilasi
végeredményben arra a megállapításra jut – Northrop Fry-ra hivatkozva − a
kritikus paradigma vizsgálatánál, hogy a Jókai műveit elemző, kritikusnak
mondható munkák (némileg tudat alatt) egy másik műfajként, románcként olvassák a szövegeit.[4] Ebből
adódóan megállapíthatjuk: a kritikusok legalapvetőbb tulajdonsága, hogy Jókai
szövegeinek elemzésénél Jókai, a regény műfajával szemben elkövetett
vétségeiből indulnak ki, észrevétlenül románcként olvasva a műveket, és eszerint
meg/elítélve azokat.[5] (A
továbbiakban csak a kritikus paradigma jellemzőire hagyatkozom, ezért nem
helyezem előtérbe Szilasi románc-tételét, és annak kifejtésére sem
vállalkozom.)
A fentebb említett Fried István – általunk idézett
kötete utolsó fejezetében – is kitér a Jókai-olvasás visszásságaira. Általánosságban
megállapítja a magyar irodalomkritikáról, hogy az egyes prózaírók munkásságának
a megítélésében az szöveg elemzése helyett az író személyéből indulnak ki a
bírálók, és erre építenek interpretációkat. S így alakulhatnak ki olyan sematikus
sztereotípiák, mint a mesemondó Jókai, vagy a cinikus Mikszáth.[1] Fried is
követi a Szilasi általi kultikus-kritikus felosztást – hivatkozik is rá −,
tézise azonban annyiban különbözik Szilasiétól, hogy szerinte a kultikus
beszédmód a Jókai-ellenes kritikával szemben
alakult ki.[2]
Míg Szilasi bevezetőjében úgy fogalmaz, hogy „a kultikus nyelvhasználat a
Jókairól életében megjelent kritikákban teremtődött
meg (…).”[3] (Kiemelés
– R.D.)
A kritikus paradigma hatásait illetően – több irányból, különböző szempontok
szerint vizsgálva – a szerző megállapítja, hogy a Gyulai Pál és Péterfy Jenő
nyomán kialakult markáns „Jókai-ellenes” kép, illetve az azzal szöges
ellentétben álló kultuszkövetők csatározásaiból létrejött egy „realizmus versus
romantika dichotómia”, elzárva ezzel az utat korszerűbb irodalomelméleti
irányzatok szerinti elemzésektől.[4]
Mint ismeretes, Jókai
Mór kritikus, bíráló szemléletű megítélésének kialakulásában döntő szerepe volt
a kor talán legnagyobb irodalomkritikusa, Gyulai Pál (majd tanítványa, Péterfy
Jenő) írásainak. Ezek a szövegek még Jókai életében, mi több, nem is legutolsó
alkotói korszakában születtek, így mondhatni szinkrón képet adnak az ereje
teljében lévő Jókairól. Ezzel szemben mind Gyulai, mind Péterfy olyan
tényezőket deklarálnak szövegeikben Jókai regényeivel kapcsolatban, amelyek
bőven túlmutatnak születésük időspektrumán – döntően meghatározzák egy máig élő
irányzat alaptéziseit.
Ebben a szellemben
kísérelem meg felállítani − az irodalomtörténet által mostohán kezelt −, Aki a szívét a homlokán hordja kritikus
olvasatát, Gyulai Pál 1869-es programadó kritikája[5] alapján.
- Gyulai
Pál szellemében
Gyulai Pál 1869-ben
született kritikájában, amely a Jókai abban az évben megjelent két új kötetét (Virradóra. Válogatott novellák és genreképek
és a Szerelem bolondjai) volt
hivatott bírálat alá venni, rengeteg olyan megállapítást tesz Jókairól, amely
jelentősen hozzájárult kor Jókai-képéhez.
Jókai előbbi kötetében lévő irodalom- és
sajtótörténeti tévelygései, valamint kötetszerkesztési koncepciójának feltárása
után tér rá írói jellemére, költészetének sajátosságaira. Gyulai – talán abból
a megfontolásból, hogy a kifejtésre kerülő vádakat jobban érzékeltettesse –
mindenekelőtt közli Jókai legfőbb érdemeit. Kitűnőnek ítéli Jókai elbeszélő
tehetségét, illetve könnyed stílusát, magyaros nyelvhasználatát, mi több – ezen
tényező terén elődje, Jósika Miklós és kortársai (Eötvös József és Kemény Zsigmond)
fölé emeli.[1]
Felhívja a figyelmet arra, hogy nyelvi hibái is csak feszített munkamódszeréből
adódnak, valamint humorát „kedves”-nek és „szeretetre méltó”-nak nevezi.[2]
Elbeszélésének és remek
stílusának ellenpólusát annak tartalmára helyezi, s szerinte Jókai fantáziája
„nem az alapos műveltség és világismeret forrásából merít – mint írja −, hanem
az öt földrész minden tájáról a történelem, természet és társadalmi élet
világából összeszedi mindazt, ami különös,
kivételes, bizarr, s a drága aranyat, mint a vadember, sok színben csillogó
üveggyöngyökért cseréli be.”[3]
(Kiemelés – R.D.) A szerző utóbbi állításai remekül aprópénzre válthatók, ha
vizsgálat alá vesszük az Aki a szívét…
című regényt.
Ahogy Végh Ferenc, a mű
kritikai kiadásában rámutatott, a szíriai kormányzó fiának, Endrisz bégnek a
történetét egy rövid, pár soros újságcikkből vehette Jókai.[4] Az író
(és általában az egész 19. századi magyar társadalom) számára oly izgalmas és kedves
Kelet világából származható történetfoszlányt − amely nyilván a regény
cselekményének csak a magját tartalmazta – Jókai egy gyönyörű mesévé
kerekítette és kiszínezte. Megtalálta a különöst, és minden írói praktikáját
latba vetve adta az olvasó kezébe. Adatokat, forrásokat keresett, hogy
elsajátítsa az arab népszokások valamennyiét, amiket – rendre némi ferdítéssel
– pazarul épített bele elbeszélésébe.
A terjedelem csekélységéből is kifolyólag, Jókai e
művében még a tőle megszokottnál is gördülékenyebben halad a cselekménnyel;
nincs lehetősége, és nem is akarja anekdotákkal és eszmefuttatásokkal
megakasztani a történetet. Gyulai egyik nyomós vádja, miszerint Jókai nem
fektet hangsúlyt az alakok jellemének megrajzolására, valamint, hogy azok a
történet alakulása közben megromlanak, egyre távolabb kerülve a „természetes”-től,
a „valódi”-tól[5]
− erre a kisregényre is érvényes. Méghozzá olyformán, hogy – megítélésem
szerint – regényünk szereplőinek lélekrajzát el sem kezdi. Ha sorra vesszük a történet fontosabb szereplőit,
Endrisz béget; apját, Tefik bejt; a khedive hercegleányát, meg kell
állapítanunk, hogy jellemükről – Jókai írásából – nem tudunk meg semmit. Motiváltságuk nyitját (Endrisz bég –
szerelem, Tefik bej – hatalomvágy, stb.) cselekvéseikből és kiszólásaikból
tudjuk meg.
Az Aki a szívét… egyik fontos cselekményszervező tényezője az ellentét, mint motívum.[1] Endrisz
bég, mint tudjuk, népe barnás, olajos bőrszínétől eltérően vöröses arcszínű. A
vörös szín szimbolikusan mindenkor heves vérmérsékletet, és szenvedélyt
szimbolizál. Endrisz, ezzel szemben mégis „holtszívű”, nem szíveli az
asszonyfélét. A kisregény sokat mondó címét metaforikusan így is olvashatnánk:
„egy ember, akinek érzései kiülnek az arcára”, tehát feltételezhetnénk, hogy
egy olyasvalakire utal aki cselekedeteiben követi a szívét. De akire vonatkozik,
a hercegnő a döntő pillanatban – amikor Endrisz bég az utolsó éjszakán magáévá
akarja tenni – mégis az eszére hallgat.
Megjegyezendő: később az anonim viszony fogadalmát mégis megszegi – tehát
felmerül a kérdés: következetlen Jókai?
Nehéz erre választ adni.
Nem bebizonyítható, hogy Jókai tudatosan bánik szín-szimbolikával, s mint
Gyulai felhívta rá a figyelmet: „ritkán figyel a szenvedélyek és viszonyok
benső kényszerűségére, s hajlamos a lényegest lényegtelennek nézni.”[2]
Akárhogy is: hitelt
kell adnunk Gyulai azon tételének, miszerint Jókai vajmi keveset törődik a
belső világ ábrázolásával és a cselekményre helyezi a hangsúlyt. Már története
elején tudja – ahogy mi is tudjuk −, hogy mi lesz a cselekményfolyam
végkimenetele. A kisregény második fejezetében megelőlegezi, hogy Tefik bej
mellékneve („gázi”) győztesből őrült („deli”) lett. Szereplőink – a mindentudó
próféta jóslásai nyomán – mind tudják, hogy a vesztükbe rohannak, és mégis
megteszik. Cselekvésüket nem benső indíttatásaik mozgatják, hanem a mese
fonáksága.
Mindezek mellett
elbeszélésének jól szervezettsége itt is áll. Ha már ahelyett, hogy alakjait szívvel, lélekkel töltötte volna fel,
érdekessé teszi útjukat a végkifejletig. Így kerülnek történetébe a Kábakő
meglátogatását övező kalandok (a népszokások ismertetésével természetesen),
vagy olyan megpróbáltatások, amelyeket Endrisz bégnek kell leküzdenie, hogy
bejuthasson apja palotájába. S ezek mit sem változtatnak vagy adnak hozzá a
cselekményhez.
S mindezt élvezetesen
teszi. Működik az oly sokat citált nyelvi humor[3]; idézzük
csak fel példának okáért a kormányzó basa és a hercegnő beszélgetését, melybe
remekül építi be Jókai az arab nyelv egy érdekes fordulatát:
„− Majd megírom az
ajánlóleveleta mekkai Nagy Serifhez, hogy hamarabb bocsásson be téged a
Kábához, mint a többi asszonyokat.
− Péki…
− Ott vár rád a férjed?
− Nem vár.
− Péki…”[1]
Tehát Jókai
gyönyörködteti olvasóját, s ha már ennél a munkájánál – talán nem találta
méltónak nagyobb regényeihez – nem élt az elő- és utószó lehetőségével, ellátta
két olvasásbefolyásoló megjegyzéssel. Az egyik rögtön az alcím: „Regény, rege
és való”[2], tehát
fenntartja a lehetőséget, hogy megtörtént esetet mesél el, ami – Gyulai szerint
– különös, de Jókai mindennapinak látja.[3] Ugyanezt
a kontextust erősíti meg a kisregény utolsó mondata, miszerint: „Ekként
olvasható az 1886-iki napok krónikáiban.”[4]
- Összegzés
Az Aki a szívét a homlokán hordja c. kisregény legfőbb vonásainak
kritikus szemléletű vizsgálatából levonhatunk néhány konzekvenciát. Először is,
hogy az „en bloc” egyoldalúnak mutatkozó kritikus paradigma, és Gyulai írásának
legtöbb állítása vonatkoztatható erre a regényre is.
Jókai Mór
lélekábrázolási hiányosságai ezek szerint nem csak arra a fentebb említett 12
regényre jellemzőek, amiket a kritikus szemlélet vonzásban tart, s ugyanez
mondható el – Gyulai által is elismert − erényeire is. S ezzel a
megállapítással meg is cáfoltuk Mikszáth Kálmán, a bevezetőben idézett
gondolatát. Hozzá kell tennünk azonban, hogy a kritikus irányzat, s azon beül
is a Gyulai-Péterfy-vonal által (ha tetszik radikálisan) kijelölt irány, a magyar realista regény elvárása nem
összeegyeztethető egy ilyen Jókai-művel, mert – érzésem szerint – más célt szolgál
és más besorolás alá sorolandó.
Rövid elemzésem csak
egy olvasási módot tükröz erről a kései Jókai regényről, nem egy
megfellebbezhetetlen elbírálást. Meggyőződésem, hogy az Aki a szívét a homlokát hordja c. alkotás, narratív elemeit; az
arab népszokások megjelenését vizsgálva, vagy akár más Kelet-tárgyú
Jókai-művekkel szintézisbe hozva még sok érdekességet rejt sorai között, amely
remek témája lehet egy másik dolgozatnak.
Felhasznált irodalom
(Az
itt felsorolt munkák némelyikére nem hivatkozom a lábjegyzetekben; a
bibliográfiába azért kerültek, mert segítettek gondolatmenetem kialakításában.)
Primer
szöveg
Jókai Mór, Aki a szívét a homlokán hordja – Sárga rózsa, Bp., Akadémiai, 1988,
7-112. (Sajtó alá rendezte: Végh Ferenc) =Jókai 1988
Szekunder
szövegek
Fried István: A „való” és az „igaz”
között; Egy becsületes ember gonosztettei; A Jókai-befogadás állomásai és
dichotómiái In: Öreg Jókai nem vén Jókai,
Bp., ISTER Kiadó, 2003, 57-75, 132-148, 167-192 = Fried 2003.
Gyulai Pál: Jókai legújabb regényei; A
tengerszemű hölgy In: Uő Munkái III.,
Bp., Franklin-Társulat, é. n., 100-121, 148-155 = Gyulai 1869.
Jókai Mór, Aki a szívét a homlokán hordja – Sárga rózsa, Bp., Akadémiai, 1988,
219-262. (Végh Ferenc jegyzetei)
Mikszáth Kálmán, Jókai élete és kora, Bp., Szépirodalmi, 1982,
321-332.
Péterfy Jenő: Jókai Mór In: Uő
Válogatott művei, Bp., Szépirodalmi, 603-632.
Szilasi László, A
selyemgubó és a „bonczoló kés”, Bp., Osiris-Pompeji, 7-22, 57-58, 76-116,
241-263 = Szilasi 2000.
[1] Jókai 1988, 229.
[2] Uő., uo. 250-262.
[3] Mikszáth Kálmán: Jókai (Mór) élete és kora, Bp.,
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982.
[4] Mikszáth 1982, 322. Idézi: Végh
Ferenc – Jókai 1988, 252.
[1] Fried 2003, 57-75.
[2] Uő., uo. 70.
[3] Uő., uo. 140.
[1] Szilasi László: A selyemgubó és a „bonczoló kés”, Bp., Osiris-Pompeji, 2000.
[2] Szilasi 2000, 7-8.
[3] Uő., uo. 8-9.
[4] Uő., uo. 9.
[5] Uő., uo. 16-17. és 134-190.
[6] Uő., uo. 211-240.
[1] Uő., uo. 13-14., 22-58., 243-244.
[2] Szilasi 2000, 76.
[3] Uő., uo. 78-79.
[4] Uő., uo. 80-81.
[5] Uő., uo. 82.
[6] Uő., uo. 90-91.
[7] Uő., uo. 91.
[8] Uő., uo. 91-92.
[9] Uő., uo. 93.
[10] Uő., uo. 93-94.
[1] Szilasi 2000, 94-97.
[2] Uő., uo. 97-99.
[3] Uő., uo. 100-101.
[4] Uő., uo. 105-110.
[5] Uő., uo. 243-247.
[1] Fried 2003, 167-168.
[2] Uő., uo. 168.
[3] Szilasi 2000, 14.
[4] Fried 2003, 168-170.
[5] „Jókai legújabb művei” In: Gyulai Pál Munkái III. kötet, Irodalmi tanulmányok és bírálatok, Franklin, Bp., é. n. , 100-121.
[1] Gyulai 1869, 106.
[2] Uő., uo. 107.
[3] Uő., uo.
[4] Vö. Jókai 1988, 226-249.
[5] Gyulai 1869, 106-107.
[1] A következő néhány megállapításnál némileg támaszkodtam a Jókai 2. kurzuson elhangzottakra.
[2] Gyulai 1869, 111.
[3] Vö. Péterfy Jenő: Jókai Mór In: Uő. Válogatott művei, Szépirodalmi, Bp., 1983. 624.
[1] Jókai 1988, 27.
[2] Jókai 1988, 224.
[3] Gyulai 1869. 114.
[4] Jókai 1988, 113.
