Nincs más út, csak Isten útja - publicisztikai esszé

Nincs más út, csak isten útja

2013, augusztus 17.-én, a Szegedi Szabadtéri Játékok keretein belül mutatták be az immár harminc éves nemzeti rockoperát, az István, a királyt.

A Szörényi-Bródy kultuszmű harmincéves jubileumára Alföldi Róbertet, a Nemzeti Színház frissen leváltott igazgatóját kérte föl a szerzőpáros, nem kis politikai és ideológiai vitát keltve ezzel a magyar közéletben.

Az előadást augusztus 20.-án, államalapításunk ünnepén vetítette az RTL Klub, így tévénézők milliói láthatták a darabot. Eme írás alapját is a tv-felvétel képezi.

-

Ehhez hasonló nagy múltú művészi produktum újabb és újabb előadásainál minduntalan előkerül az eredetivel való összehasonlítás gondolata. Ez hatványozottan igaz, ha egy harmincéves jubileumról lévén szó.

Tudjuk és érezzük, hogy az István, a király 1983-mas, legendás királydombi előadásának a hatását egyetlen újkori feldolgozás sem ismételheti meg, de reménykedhetünk, hogy az idő múlásával egyre több megvilágításban láthatóvá válik a közönség előtt – előttünk – ez a korszakos remekmű. Véleményem szerint ebben a szellemben érdemes értékelni az idei, Alföldi-féle produkciót is, amely – nyugodtan mondhatjuk – hosszú évek után a leginkább rendhagyó előadás a rockopera történetében.

Egy csöppet visszatekintve a múltba, a Kádár-rendszer vége felé bemutatott, akkor még lázadónak és formabontónak tekintett darab sok-sok feldolgozást megért az elmúlt három évtizedben. Az ősbemutatót követően az akkori közvélemény ünnepelte a rockoperát, s – mint Jávorszky Béla Szilárd mindenre kiterjedő elemzéséből kiderül – már akkor sokan más-mást láttak benne. Igazolva ezzel, hogy az „István” rengeteg, életünket meghatározó konfliktust feszeget, melyekben gyakran különböző válaszokat vélnek látni a nézők. Ennek egyik közkeletű szemlélete szerint az 1983-mas bemutató nem csak rock történeti esemény, hanem az első komolyabb tömegdemonstráció volt – az akkori rendszer ellen. Nos, erről a Királydombon összegyűlt 120 ezer embert kellene megkérdezni…

A zajos sikerű premier után 1984-ben jött a Szegedi Szabadtéri Játékok, majd hosszú, a Nemzeti Színházban eltöltött évek következtek a darab számára. 1990-ben – meglovagolva a rendszerváltást – a Népstadionban került színre, mintegy fölvezetvén az újra összeálló Illés-együttest. A részint eredeti szereposztású, egyébiránt rendkívül hatásos előadásról tv-felvétel is készült, ám hivatalos kiadása vagy vetítése sajnálatosan akadályokba ütközött. Ezt követően – átlépve kis hazánk határait – a sevillai világkiállításra is eljutott a darab, 1992-ben mutatták be nagy sikerrel. A következő – nagyobb jelentőségű – időpont az „István” történetében 2002 augusztusa, mikor is napvilágot látott – a Szörényi-trilógia részeként - a rockopera felújított változata az Esztergomi Nyári Játékokon. A majd két évtizedes Koltay Gábor általi rendezés után Iglódi István vette kezébe a művet; az előadásról DVD felvétel is készült. Egy évvel később – hosszú évek várakozása után – Csíksomlyón mutatták be a darabot a határon túli magyar közönségnek; az előadás végén a magyar mellett a székely himnusz is elhangzott. A történelmi jelentőségű, húsz éves jubileumi bemutató emlékét szintén DVD felvétel őrzi. A 25 éves jubileumi előadás szereplőgárdájának összeállítását – nyugati módszerrel – televíziós válogató műsor előzte meg, a Budapest Sportarénában mutatták be 2008, június 18.-án, Feke Pál (mint István) és Vadkerti Imre (mint Koppány) főszereplésével. Az előadást, a 2003-ban elhunyt Boldizsár Miklós, a darab alapját képező dráma írója emlékének ajánlották. Az István, a király történetében – az eredeti dupla LP-t leszámítva természetesen – talán ez az előadás tartalmazta a legerősebb zenei alapot. Exluzív kiadású CD és DVD felvételen is megjelent.

Újabb öt év elteltével az István, a király diadalmenete elérkezett jelenünkbe, 2013-ba.

A harminc éves évfordulót komoly előkészületek előzték meg; már 2012-ben döntöttek a rendező személyéről az alkotók – Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház frissen leváltott, még hivatalában lévő igazgatóját választották direktornak Szörényiék. Idővel a leendő főszereplőket is megismerhette a közönség; István megformálására, immár másodszorra Feke Pál lett predesztinálva, Koppány szerepét pedig a Stohl András kapta. Utóbbi megválasztása már korán éles vitákat váltott ki közéleti körökben, lévén, hogy Stohl András nem sokkal a börtönből való szabadulása után fogott újra színészkedéshez, kevesen szavaztak neki bizalmat. (Egyébirányt az idén nyáron bemutatott, szintén Szörényi-Bródy szerzőségű Kőműves Kelemenben Stohl kapta a főszerepet – Alföldi rendezésében.)

Egy szó, mint száz, a harmincéves jubileumot nem csekély várakozás előzte meg, amely nem mellesleg jelentős politikai vetülettel társult (Alföldi megválasztása nyílt kiállás volt a jelenkori magyar kultúrpolitika ellen). A sors fintora talán, de az éppen húsz évvel ezelőtt bemutatott Szörényi mű, az Attila, Isten kardja premierjét is hasonló, politikától fűtött kritikai áradat jellemezte; jószerivel nem vállalkozott senki a darab objektív értékelésére. S lám, a történelem gyakran ismétli önmagát…

Az idei bemutató előtt – különböző alkotói megnyilatkozásokból – már sejteni lehetett, hogy ízig-vérig kortárs darabot fog látni a közönség, mely be is igazolódott; nem csalódtunk Alföldi Róbertben. A rendező alapvető koncepciója, a mű eszmei harcának és konfliktusának fölmutatása volt, amit nem szükségeltetik korhű környezetbe bújtatni – minden korban egyenértékű tanulságokat hordoz.

Az augusztus 17.-én bemutatott, majd 20.-án adásba került felvétel azonnal megosztotta a magyar közízlést; a sajtóban özönlöttek a legkülönbözőbb, szélsőséges véleménynyilvánítások; volt, aki csodálta és magasztalta, és persze aki betiltásra ítélte. (Hogy mást ne is említsünk…) Sokat mondunk, ha egy-kettő objektívnek tűnő kritika jelent meg, de ezek sajnálatosan többnyire az értelmetlen gúnyáradat árnyékában maradtak.

Írásom nem titkolt szándéka pótolni ezt a hiányt.

Mint mondottam, magam is kortárs darabra számítottam a bemutató előtt, s ennek minden velejárójával; modern jelmezekkel és modern díszlettel. Mindent egybevetve, az elmúlt évek, évtizedek, lassacskán népviseleti bemutatóknak is beillő előadásai után jót tett a darabnak egy kis vérfrissítés e téren. S mondjon akárki akármit, az előadásra fölös teherként nehezedő korhű ruhák nélkül közérthetőbb az egész mű!

A díszletről szintén csak pozitívan nyilatkozhatok; a gigantikus Magyar Szent Koronát formázó színpadkép egyszerűen zseniális.

A darabot egész végig hatásos tömegjelenetek jellemezték; a karzatról letekintők és a „küzdőtér” résztvevői jól elkülönültek egymástól, követhetővé téve ezzel az eseményeket. Egy-két kivételtől eltekintve a színpadi koreográfia is tökéletes volt.

 A hangszerelés tekintetében, úgy gondolom becsülendő annyi év jól bevált, zenei alapra való ráéneklés után élő kísérettel színpadra állítani a rockoperát; a zenekarnak jó helye volt a Szent Korona tetején. Ellenben megmagyarázhatatlan kérdés számomra, hogy bizonyos tételek tempóját miért kellett jelentősen gyorsítani? Egy-egy dalt (pl.: Szállj fel szabad madár) követhetetlenné, a színészek számára nehezen énekelhetővé tett a tempóváltás; vélemény szerint a darabot záró Felkelt a napunk is némileg vesztett a hatásából emiatt. Ettől eltekintve a zenekart elismerés illeti.

Kimondható, hogy a rendező a végleteket mutatta fel a két egymásnak feszülő oldal külsőségeiben. A Koppány által vezetett, „óhitű” magyarok szedett-vetett ruházatba lettek öltöztetve; szélsőséges érzelemkitöréseik szinte rémítő hatást keltettek. Ezzel szemben az egyháziak tisztaságot sugározó viseletben jelentek meg a színpadon, melyhez fegyelmezettség, mi több, könyörtelenség látszata társult. Első látásra túlzásnak tűnt, hogy az egyház, mintegy orwelli bűnszövetkezetként lett ábrázolva, mindez ötvözve a hatvanas évek munkásőrségének módszereivel, de rá kellet jönnöm, hogy mindez nem nevezhető kereszténygyalázásnak. Sajnos mind tudjuk, hogy a történelem egyes időszakaiban az egyház valóban ehhez hasonló szuperhatalomként működött, és éppenséggel nem bánt kesztyűs kézzel a „vallás hatalmának” nem behódolókkal. Ily módon hiteles a kép.

Néhány apróságot kiragadva a darabból, a luxusautóval és/vagy tarbanttal való színpadra érkezés, mint olyan nem nyerte el a tetszésemet, hatásvadász elemnek tartom, Torda (Novák Péter) gitárt ragadásával egyetemben. Ezzel szemben nagyszerű fogásnak vélem Réka szemétszedését a gyarló, éhenkórász nép után, mely hűen mutatja tiszta, keresztény érzéseit és sorsközösség vállalását társai felé. Az ősbemutató sztárjainak szerepeltetését nem tudtam hova tenni; Nagy Feró még megállta a helyét, de furcsa volt látni, ahogy az egykor István szerepét legendásan sokáig alakító Varga Miklós megjelent a színen Regősként. A mű legérdekesebb része pedig - gyanítom, sokak számára – a finálé volt, mikor a Felkelt a napunk hangjaira a magyar nép, István népe bevonul a Szent Korona belsejébe és bezárul – önmagába. Eme sokat sejtető befejezés – véleményem szerint - tökéletes képet ad rólunk, magyarokról, akik ugyan mind mások vagyunk, de csak összefogva, ha kell, erőszakkal összezárva tudunk együtt élni a magyar ég alatt.

Végignézve a szereposztást, idő előtt rá kell jönnünk – amit egyébiránt a „hivatalos” kritika is megemlített -, hogy a színpadon fölvonulók nagy része inkább színész mint énekes. Ez alól a legszembetűnőbb kivétel rögtön a címszereplő, István megformálója, Feke Pál. Az énekes-színész abban a kegyben részesült, hogy másodszorra vehette magára István köpönyegét; nagy szó ez, hiszen a darab történetében kevesen mondhatják el magukról, hogy egynél többször nyerték el a címszerepet – a két egész évtizedig „regnáló” Varga Miklóson kívül. De lévén, hogy Feke Pál öt évvel ezelőtt is meggyőzően szerepelt Istvánként, most is jó döntésnek bizonyult. Ez esetben viszont egész mást kellett nyújtania, mint akkor; nyomaiban sem hasonlított a 25 éves jubileumon látott Istvánra. Éneke, mint mindig, most is rendben volt, viszont – némileg a dalok tempója és a dramaturgia miatt – gyakran előfordult, hogy nem volt alkalma a tőle elvárt módon kiengedni a hangját. Ettől függetlenül erőteljesen játszotta a lelkében tiszta és hitében erős, ám vívódó trónörököst, aki végül a jó útra vezette a rá bízott népet, s vállalta annak következményeit is.

A darab másik központi szereplője, a jellemében szintén dinamikus Koppány megformálója, Stohl András – a gúnyos jóslatok ellenére – szintén jó alakítást nyújtott. Nyilvánvalóan hiába keressük benne Vikidál Gyula elemi erővel megszólaló hangját, de el kell ismernünk, hatást gyakorolt a nézőre. Hangja ugyan operettes a szerephez képest, és gyakran küszködött a magasságokkal a színpadon, de játékában erő volt; méltó módon alakította a saját képére formált Koppányt.

Az „istváni oldal” színészei közül szinte mindenki dicséretre méltó alakítást nyújtott, kezdve a karizmatikus Asztrik apátot megformáló László Zsolttal, aki – énekbeli hiányosságait ellensúlyozva – a darab központi szereplőjévé vált. Szintén erőteljes játék jellemezte Udvaros Dorottyát, aki remekül alakította István gyásztól megkeseredett és a bosszútól elvakult anyját. Géza fejedelemként, majd krónikásként is megállta a helyét a színpadon Blaskó Péter; érdekes színfoltja a darabnak a finálé utáni megjelenése, amikor a himnuszt énekelve szemléli a koronába zárt magyar népet. Tökéletes választás volt Gizella szerepére a szép vonású Radnay Csilla; István hitveseként jól alakította a hideg német szépséget.

Koppány hívei közül kiemelendő volt, a lázító Laborcot alakító Szemenyei János – sajnos kevés ideig tartó – játéka. Koppány feleségei, illetve a hataloméhes magyar urak nem sok újat hoztak a rockopera három évtizedes történetébe, ezen kívül a szereplőgárda talán egyetlen negatívumaként említeném meg Novák Péter jelenlétét, aki ugyan mutatós volt Tordaként, de határozottan túljátszotta a szerepét.

S végül, de nem utolsó sorban – külön bekezdéssel áldozva – kell kiemelnünk a két tábor határán elhelyezkedő Rékát, Koppány lányát, és az őt megformáló Tompos Kátyát. A darab egyik legkülönlegesebb szereplőjét alakító fiatal színésznő játékát a legelmarasztalóbb kritikák is pozitívan értékelték; sokak szerint a legjobb színészi teljesítmény a darabban. Ha másban nem is, de e tekintetben csatlakoznom kell a nagy tömeghez, lenyűgözőnek tartom Tompos Kátya alakítását. Játéka őszinte és – szerepéhez híven – tiszta volt, énekhangja pedig gyönyörű. Az egész előadás egyik legszebb jelenete volt, mikor Istvánnal, kéz a kézben énekelték az Oly távol vagy tőlem című dalt.

Mindezek után, már csak némi számadással tartozom, teljesítvén azt a kötelességemet, hogy elmondjam, ennyi év után miről szól, mit mond, mit ad át nekünk ez a darab, az István, a király.

Az általam feltett kérdésre a válasz egyértelmű: ugyanazt, amit harminc évvel ez előtt, 1983-ban a Királydombon. Sok-sok év telt el az óta; megváltozott a világ, a politika, a magyarság, a hitünk és minden más, de az István, a király még mindig ugyanazokat az alapvető erkölcsi eszméket hordozza, mint megszületésekor. Eltelhet száz év is, de az önállóság és közösség kérdése örökké végigkísér minket, mindig aktuális marad. Így, ha az idők folyamán újra és újra bemutatják ezt a – mára már legendássá vált – darabot, nem az a feladatunk, hogy a szerint ítéljük/kezeljük, hogy milyen szelek fújnak, mert a mondanivalója nem lehet más. Az pedig, hogy a darab megosztja az embereket, annak a szomorú igazságnak a velejárója, hogy az István és Koppány között vívódó tömeg mi magunk vagyunk. Nem beszélve a hatalomhajhász magyar urakról, akik pénzért, alamizsnáért föladnak mindent – elvet, erkölcsöt. Ők mind mi vagyunk, a darab pedig nemzeti lelkiismeretünk, amely gyakran nem olyan tiszta, mint hisszük. Mindenki úgy ferdítené István király tetteit, hogy saját magát igazolja, pedig mind tudjuk, „nincs más út, csak Isten útja”.

István igazsága abban áll, hogy tudta, mi jelentheti a békét az ország számára, és azzal is tisztában volt, hogy milyen eszközökkel érheti el mindezt. A középkori Európában egy nép sem számíthatott könyörületre a kereszténység megtagadása mellett – ez alól mi sem voltunk kivételek. S, bár szimpatikusak, mi több hitelesek előttünk Koppány elvei, nem helyezhetjük István elé, mert be kell, hogy lássuk, kettőjük közül István szolgálta messzemenőbben a nép érdekét – még ha ez vérontással is járt. Ebből fakadóan nincs erkölcsi alapunk mindig újraértelmezni kettőjük harcát, hiszen az ilyen műveknek „csupán” annyi a lényegük, hogy felmutassák ezeket a történelmi konfliktushelyzetet számunkra – tanulságként.

A darab alapgondolata, mi szerint vágyunk arra, hogy közösségben éljünk, de önállóak akarunk lenni, olyan ellentét, amely örök kérdéskör marad a magyarság számára, és nem fakul meg évtizedek múltával sem. Ezt jelentette az István, a király harminc évvel ezelőtt is, és ezt kell, hogy jelentse harminc év múlva is. S ez alól az idei bemutató sem kivétel, mely, mint mondottam, hosszú évek óta az egyik legkülönlegesebb előadás volt a darab történetében. Dicséretet érdemel ezért Alföldi Róbert, aki legyőzve a konvenciók korlátait, 21. századi szemmel álmodta színpada nemzeti kultuszművünket, úgy, hogy az befogadható legyen a közönség számára. Átütő előadás volt!

2013. augusztus 31.

Radnai Dániel Szabolcs

Mark Knopfler az arénában - Beszámoló / tudósítás

Mark Knopfler az arénában – 2013

Nagysikerű koncertet adott a Budapest Papp László Sportarénában június 22-én a világhírű gitárvirtuóz, előadóművész, Mark Knopfler.

A tavalyi évben megjelent, Privateering című új album európai bemutató turnéjaként Mark és zenekara idén április 25. és július 31. között hatvanöt országban összesen hetvenkét koncertet vállalt. Ennek magyarországi állomásaként lépett fel Budapest Sportarénában a legendás zenész.

Kevesen tudják, hogy a világhírű gitárost családi szálak is fűzik Magyarországhoz; Mark apja magyar származású zsidóként menekült hazánkból nyugatra.

A magyar kötődés szeretetét mi sem tükrözi jobban, minthogy Mark már többször is járt nálunk koncertkörúton.

Elsőként, még a Dire Straits legnagyobb sikereinek korszakában, 1986-ban, a Brothers in Arms című lemez turnéján töltötte megy az egykori Budapest Sportcsarnokot négy egymást követő estén. A legendás zenekar, fennállása alatt mindössze egy ízben, az említett négy koncert erejéig látogatott el hazánkba.

A következő alkalomra 2005 májusáig kellett várni, mikor is Mark – már szólóban - a Shangri-la című nagylemezét mutatta be világszerte; ekkor lépett fel elsőként az újjáépült Budapest Sportarénában. 2008-ban ismételten a sportarénában lépett fel, majd végezetül - a legutóbbi időponthoz érve – idén, immáron harmadszor ugyanott üdvözölhette a magyar közönség.

A 22.-ei (szombati) koncertre már jóval hét óra előtt nagy volt a készülődés; folyamatosan érkeztek a sportaréna előterébe az emberek – mindenféle korosztályból, 0-tól 99 éves korig.

A 19 órai kapunyitás után az addig összegyűlt kisebb tömeg beözönlött az előcsarnokba, ahol a rajongóknak lehetőségük volt – az evés-ivás mellet - Mark Knopfler-es relikviákat is megvásárolni.

A tribün sorai közé lépve némileg meglepetésként szolgált, hogy a színpad a „játéktér” szemközti vége helyett majdhogynem teljesen közepén lett elhelyezve, jelentősen csökkentve ezzel a küzdőtér területét. Ebből adódóan a 12.500 férőhelyes arénának nagyjából a kétharmada került felhasználásra a koncert nézőtereként.

A várva várt előadás előtti fél órában érdekes módon lassan telt az aréna; az utolsó pillanatban sikerült csak elérni a körül-belül 8000 főre korlátozott teltházat.

A zenekar nem csigázta soká a közönséget; az ígért kezdéshez képest csak enyhe csúszással indult az előadás. A koncertet egy rövid angol konferanszié nyitotta meg, miután a maga visszafogott stílusában megjelent Mark Knopfler és a zenekar is a húrok közé csapott.

Tökéletes és kifinomult hangszereléssel szólalt meg az est kezdő darabja, Mark, Sailing to Philadelphia című lemezéről ismert dal, a What it is, mely remekül megadta a koncert alaphangját.

A gitárlegenda az évtizedek óta tartó szólókarrier tapasztalataival felvérteződve nem bízta a véletlenre a turnézó zenekar megválasztását; kivételes tehetségű session zenészekkel vette körül magát. Gyors névsorolvasásként a banda tagjai: a Dire Straits időszakból már jó ismert Guy Fletcher billentyűkön; Richard Bennett kísérőgitáron; Jim Cox zongorán és orgonán; Michael McGoldrick fúvósokon; a kivételes tehetségű John McCusker hegedűn, citerán és fúvósokon; s végül a ritmusszekció, Glenn Worf basszusgitáron és bőgőn, valamint Nigel Hitchcock a doboknál. A tagok zenei érdemeinek taglalására ez az írás nem vállalkozhat, annyi azonban mindenképp megállapítandó, hogy nagyszerű zenészek kiemelkedően profi előadását hallhatta a közönség.

Mark a régi volt; ugyan az a visszafogott brit úriember, aki egyszerűségével az első pillanattól kezdve lenyűgözi a nézőt, hallgatót. Kellemes hangja mit sem kopott az évek alatt; gitárjátékát nem is említve. Méltán foglal el kiemelt helyet a világ legjobb gitárosainak sorában.

 A dalok legnagyobb részben az új Privateering nagylemezről szóltak, melyek – dacára annak, hogy a magyar közönség kevésbé ismerte az új dalokat – azonnal elbűvöltek mindenkit. Az egymást követő számokat folyamatos taps előzte meg és zárta le.

Megfogalmazva a koncerten elhangozott szólódalok zenei világát, minden Mark Knopfler-rel kapcsolatos fogalom eszembe jut, kezdve a korai swing-gel és rock and rollal; a Dire Straits pörgős gitárzenéjével; a későbbi country-s évek hatásával; majd új színfoltként világzenei érzetekkel az új szerzeményekben. Ezek a stílusjegyek ötvöződtek az elénk tárt összképben – természetesen a legelőnyösebb kombinációban.

Hűen a Dire Straits-i hagyományokhoz, a zenekar hangzására nem az üvöltő, túlvezérelt hangosítás volt jellemző – mindinkább a minőségi, lágy megszólalásra törekedtek. Mark nagyjából tíz gitárt felvonultatott az este folyamán, melyek közt volt Fender; Gibson; különböző akusztikusok, illetve még az egyedi rezonátoros gitár is megszólalt. Glenn Worf is váltogatta hangszereit; többnyire basszusgitáron játszott, de a bőgőt is gyakorta kezébe vette. A két billentyűs felállás tökéletes alapot biztosított a profi megszólaláshoz, emellett néhány szólóra is futotta Guy Fletcher és Jim Cox erejéből. Külön említést érdemel még John McCusker, aki világszínvonalú hegedű játékával méltán emelkedett ki a zenekarból.

A látványelemek tekintetében „puritán” jellegű volt az előadás – a szó jó értelmében. A színpad hátterében bármiféle kivetítő helyett csak egy egyszerű fehér lepel függött; a fényeken, izzókon túl mindössze ez szolgált vizuális díszletként. Végtére is az emberek a zene miatt jöttek el ilyen sokan, a többi pedig mit sem számít.

Egy órája játszott már a zenekar, mikor szöget ütött, bizonyosan nem csak az én fejembe, hogy vajon mikor szólal meg az első „régi nóta”? Nem múlhat el egy ilyen este anélkül, hogy el ne hangozzanak a legnagyobb Dire Straits slágerek a hőskorszakból. Szerencsére nem kellet soká várni; a közönség kitörő örömmel fogadta, mikor Mark pengetni kezdte a Romeo and Juliet dallamát. Megtört a jég, a hangulat még egy fokkal magasabb szintre ért a régi hangok hallatára. Bármennyire nagyszerű új szerzeményekkel készült a világhírű gitárvirtuóz erre az estére, tapintható volt a különbség a közönség soraiban, mikor megszólalt a koncert első Dire Straits dala. A magyar rajongó számára Mark Knopfler még mindig a legendás régi csapat, a Dire Straits frontembere marad.

Ezt követően a dilemmát már csak az jelentette: mit játszanak el még? Adva lett volna a válasz: a legnagyobb slágert, a Sultans of swing-et. De a felszabadult örömzene még váratott magára. Mark és csapata csupa remek új dallal folytatta tovább a műsort, s végezetül – hatalmas ováció mellett – első ízben le is vonult a színpadról.

Mindenki tudta, hogy nem lehet ez a búcsú; a szakadatlan tapsnak meg is lett az eredménye: a zenekar, néhány újabb nagyszerű dal mellett a Telegraph Road-ot kezdte játszani a közönség nagy megelégedésére. Az 1982-es Love Over Gold című albumról származó katartikus szerzeményt folyamatos, ütemes taps kísérte – mindenki együtt élt a zenekarral.

Mindezek után Mark-ék megköszönve az elismerést újból meghajoltak és elhagyták a színpadot. Lévén, hogy a tapsvihar még mindig nem szűnt – mi több, egyre erősödött – kisvártatva újból megjelentek a zenészek, felkészülve az utolsó ráadásra. Ekkor az érzelmek már a felszínre törtek; a küzdőtér szinte teljes népe skandálta egyszerre: „sultans!!! sultans!!!”. Némi meggyőződéssel mondhatom, mind azt hittük, hogy a már említett Sultans of swing fog következni. Ebből adódóan talán egy csöppet mindannyian meglepődtünk (csalódtunk?) amikor megszólalt a várva várt utolsó a dal, a So far away. Mindamellett, hogy az egyik legszebb – és számomra is nagyra értékelt – Dire Straits nótáról lévén szó, valamelyest furcsa befejezésévé vált ennek az egyébként kivételes koncertnek. A lágyan lírai záródal a Sultans of swing-et ugyan nem tudta pótolni, de – köszönhetően az egyszerű refrénnek - lehetőséget nyújtott nekünk együtt énekelni Mark Knopfler-rel és zenekarával. Az élményekkel teli közönség egyébként is ekkora jutott el az önfeledt együtt éneklést eredményező érzelmi szintre – a finálé elégikusra sikeredett.

Az utolsó hangok szétfoszlása után a közönség még egy ideig tapsolt és skandálta: „sultans!!! sultans!!!”, mintegy újabb bónuszra ösztönözve a zenészeket, de idővel a fények is felgyúltak – a koncert véget ért.

A befejezés felrótt hiányosságáról több szót nem ejtve kimondható, hogy nem mindennapi, nagyszerű koncertet hallhatott a Papp László Sportaréna közönsége. A zenekar tagjai minden tekintetben legjobbjukat nyújtották, öregbítve ezzel a korszakos legenda, Mark Knopfler töretlen elismerését. A koncert hiteles bizonyítékául szolgált annak, hogy Mark zenéje még ma is rengeteg embert vonz és tesz boldoggá időről időre. Maradandó muzsika mely, menedéket nyújtó szigetet képez napjaink változó (zenei) életének zajos tengerén.

Az évek múlnak, zenekarok feloszlanak, de a dalokat örökre szívébe zárja a közönség, amik egy életre szólnak. Az ilyen dalokat időnként jó újra meghallgatni, néha újakat tanulni mellé – amíg vannak legendáink, olyanok, mint Mark Knopfler.

2013. június 30.

Radnai Dániel

Érvelés egy érettségi feladatsorból 2. - A tudás átörökítése

A tudás átörökítése

„Létrejön egy zseniális gondolat egy adott korban, állapítottam meg magamban,

majd megfigyeltem, milyen elképesztő torzulást szenved ez a gondolat akkor, amikor az úgynevezett elsajátítás címén zajló zavaró folyamatok megindulnak: a tudás átvételekor a megértésnek döntő szerepe van, márpedig minden megértés speciális, perszonális, eseti, véletlenektől, szituációktól, körülményektől függő. Maguknak az eredeti gondolatoknak is hasonló a sorsuk tehát, mint az anyanyelvi megnyilatkozásoknak: lényegük transzponálhatatlan, átvehetetlen, elsajátíthatatlan.”

Forrás: Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol. Huszonöt beszélgetés ugyanarról.

Magvető, Budapest, 2012, 78 -79.

Krasznahorkai László, a tudás átörökítésével kapcsolatos véleményével csak részben értek egyet.

Az író álláspontja szerint egy „zseniális gondolat” elsajátításakor helyrehozhatatlan károkat szenved, s így átvétele hasztalan.

Véleményem szerint – már amit a saját tanulmányaim során tapasztaltakból mondhatok – a tudás átadásakor fellépő ferdülések törvényszerűek és elkerülhetetlenek. A jelenség létezése vitathatatlan de azzal semmiképp sem értenék egyet, hogy ez meggátolja a kultúra átörökítését.

Úgy képzelem el, hogy egyetemes tudás csak egy van, melynek alappillérei mindenki számára ugyanazt kell, hogy jelentsék. Ezeknek az elemi tudásanyagoknak a hitelét évszázadok igazolják. Azonban ahogy ezeket a nagy egységeket kisebb részekre osztjuk, úgy az igazság is sokrétűvé válik. Így egy kulturális termék nem tud az összes részletével, változás nélkül beépülni az emberek tudatába. Ezt valóban rengeteg tényező befolyásolja; egyéni szubjektumok, viszonyulások; adott szituáció; más emberek hatása; szociális környezet stb.

Ez a folyamat leszűkítve és specializálva művekre, írókra rendkívül sokszínűen alakulhat – s természetesen minden emberrel másképp. Mert akármennyire közhelyes, mindannyian mások vagyunk. Példaként tudom felhozni Petőfi egyik legszebb, híres versét, A puszta télen-t. Kétségtelen tény, hogy a költemény tájlíra, és az Alföld szépségét tárja elénk; ezt mindenki által elfogadott álláspont. Ellenben az, hogy a vers végén megjelenő nap metafora a királlyal, s véres koronájával politikai sejtetés-e, vagy csak ártalmatlan költői kép? Ez már sokkal vitathatóbb kérdés, ami nem része az egyetemes tankönyvi tudásnak. Erre már nekünk kell választ adnunk. S az, hogy miként vélekedünk egy ilyen, vagy ehhez hasonló kérdésről, attól függ, hogyan jut el hozzánk a „gondolat”. Ilyenekről szoktak disputálni meg vitairatokat írni kellően hozzáértő emberek.

Lehetetlen, hogy mindenről ugyanúgy vélekedjünk; ezért konvertálódik valamelyest mindenképpen a hozzánk eljutó tudás. Személy szerint úgy vélem, hogy ez mindig is így volt, és mégis működik a mai napig. A tudás mindenkinek mást jelent, de maradandó. Változását nem nevezném torzulásnak.

Mindezek fényében, az író radikális véleményével nem tudok osztozni.

2013. június 11.

Radnai Dániel