Nyolcvan éves Moldova György - cikk

Nyolcvan éves Moldova György

Az elmúlt héten töltötte be nyolcvanadik életévét jelenkorunk egyik legsikeresebb magyar írója, Moldova György. Megjelent köteteinek a száma nagyjából azonos életkorával; a rendkívül gazdag és sokrétű életműnek köszönhetően Magyarország egyik legszélesebb körben ismert szerzője.

Stílusából és témaválasztásaiból adódóan abban a kegyben részesült az olvasóközönség részéről, hogy vagy kiemelkedőnek tartják és követik, vagy szélsőségesen elítélik írásait – nincs középút, senki sem közömbös Moldovával kapcsolatban. Munkássága három nagyon markáns elemből épül fel: mindenek előtt, a klasszikus prózai alkotások, melyek pályája kezdetén határozták meg ténykedését; másodsorban karcos humorú szatírái, melyek a legnagyobb ismertséget szerezték neki olvasói berkekben; illetve – talán legrangosabb munkái – az irodalmi szociográfiák és riportok.

Kár lenne azt gondolni, hogy nyolcvan év és egy ilyen gazdag pályamű után már nincs új a nap alatt: Moldova tolla továbbra is kifogyhatatlan. Szakadatlanul alkot; legutóbbi köteteiben újra a szatíra világába tért vissza, görbe tükröt állítva mai magyar politika szereplőinek. Legutóbb 2012-ben jelentek meg újabb aforizmái Üres telken ház alakú köd címmel, ezt követte tavaly A beszélő disznó – Józsi rendszert vált – Mi, I. Viktor c. kötet, valamint idén – az író nyolcvanadik születésnapjára megjelenő új könyve – A Nagy Októberi Összefogás politikai szatírákkal.

Summázott (írói) életút

Eredetileg Reif György néven született Budapest-Kőbányán, 1934-ben. A kis helyen összezsúfolódott rendkívül népes családban hamar szükség volt arra, hogy a gyerekek dolgozni kezdjenek, így maga is hamar megismerkedett a fizikai munka világával. Elemi tanulmányait a Pongrácz úti iskolában végezte, majd középiskolásként a Szent László Gimnáziumba járt, ahol 1952-ben tett érettségi vizsgát.

Ugyanebben az évben nyert felvételt a Színművészeti Főiskola dramaturg szakjára, s ez az időszak már egybeesik első írásainak megszületésével. Lévén, hogy legkorábbi novellái (Kalina Pál; Ördögh Feri és a Tizenkét Házak; Mandarin, a híres vagány) főiskolai írásgyakorlatokra íródtak. Moldova 1957-ben sikeresen tette le az államvizsgát, de mivel Rajk Lászlóról szóló drámát szánt vizsgamunkájának, és ezt nem engedték – nem kapta meg a diplomáját (amit sokkal később, valamikor a nyolcvanas években vett át végül).  Így a főiskola után először kazánszerelőként helyezkedett el, majd ezt követően is többször végzett fizikai munkát (volt bányász, kertész és konzervgyári munkás is).

Első írásai – az említett három novella, és különböző riportok − 1955-ben jelennek meg periodikákban (Csillag, Új írás), és a fiatal író hamar fölkelti az olvasók és kritikusok figyelmét. Már ezekben a korai alkotásokban is mélyről jövően érezhető az az összetettség, ami Moldova későbbi, ismertebb munkáit is jellemzi. Először is a klasszikus – mikszáthi – novellaforma és elbeszélés egységének megtartása, illetve a témaválasztás és tartalom tekintetében az író csalhatatlan társadalmi érzékenysége. Moldova ezen három novellája (mindenek előtt a Mandarin, a híres vagány és az Ördögh Feri és a Tizenkét Házak) az egyén és a társadalom viszonyait vizsgálja erősen történelmi kontextusban – az ’50-es évek mindennapjaiban. Ezek még nyilván kiforratlan művek, de magukban hordozzák Moldova legtöbb későbbi erényét és hiányosságát egyaránt. Szereplői külvárosi kisemberek, akik így vagy úgy, keresik az érvényesülést az elnyomás − olykor igenis élhető, de többnyire elidegenítő − világában.

Az első írások után rövid ideig felfüggesztődött a szépirodalmi pályaív; Moldova a filmgyárban helyezkedett el, ahol főként (gyakorta meghiúsult) színdarabokat és filmeket írt; ennek a korszaknak a termése az 1959-ben bemutatott, könnyed Szerelemcsütörtök c. film (rend.: Fejér Tamás) és a Légy szíves, Jeromos! c. bohózat, amit 1962-ben állítottak színpadra a Petőfi Színházban.

1963 – az első kötet megjelenésének éve. Az idegen bajnok című elbeszéléskötet a Szépirodalmi Könyvkiadónál jelent meg; tartalmazta többek között az 1955-ös keltezésű pályakezdő novellákat, illetve több nagyobb lélegzetű elbeszélést, amik– jóllehet valamivel már árnyaltabban − hasonló témákat feszegetnek, mint elődeik, szerves kapcsolatba szervezve így a novellákat.

Az első kötet sikere nyomán ezt követően sorra jelentek meg Moldova újabb kisprózai (Gázlámpák alatt; Akar velem beszélgetni?; Az Elátkozott Hivatal, stb.) művei és immáron regényei is (Sötét Angyal; Magányos pavilon; Malom a pokolban; Az elbocsátott légió). Utóbbiak esetében megjegyezendő, hogy ugyan első regényei népszerűek lettek az olvasók körében, de a kritikusok fanyalgással fogadták őket egyes hiányosságaik (egysíkú jellemábrázolások; sablonok használata; „szlogenek” túlsúlya a történet kidolgozottságának rovására) miatt.

A kritikai bélyegek alól részleges mentesülést az 1969-es Szent Imre-induló hozott, melyben az író kézzel fogható realizmussal emlékezik meg gyermekkoráról a nyilas-elnyomás idejében. Még jobban dicsérte a kritika Moldova 1973-mas történelmi regényét a Negyven Prédikátor-t, amely az első olyan munkája, amelynek nem a közelmúlt Magyarországa képezi a kontextusát, hanem régebbi korban játszódik (nyilvánvalóan aktuális allegorikus olvasattal).

Ebben az időszakban, mikor is Moldova György már első vonalbeli fiatal írónak számított (barátságot kötött a Magvető Könyvkiadó igazgatójával, Kardos Györggyel; kitüntették SZOT- és József Attila-díjjal), klasszikus prózai munkái mellett teret kaptak szatírái (Tetovált kereszt; Titkos záradék) valamint első nagy ívű szociográfiái és riportjai is. Utóbbiak közül kiemelkedő helyet foglal el az 1971-es Tisztelet Komlónak, amely a Magyarország felfedezése c. sorozat részeként jelent meg. Ötvözi magában a klasszikus, egy térséget tényszerűen lefestő szociográfiát, elletve azokat a későbbi riportkönyveket, amikben egy-egy iparág (ez esetben a bányászat) vagy polgári foglalkozás visszásságait mutatja be az író. Ezt követte 1974-ben a nagy sikert elért Az Őrség panasza, majd az állami vasutak világával foglalkozó Akit a mozdony füstje megcsapott 1977-ben.

Az 1970-es évtized közepétől kezdve tehát a Moldova-életmű ezen három irányban csordogált tovább. Közben a legsikeresebb írások sokszorosan napvilágot láttak új és újabb kiadások formájában, illetve sorra jelentek meg az újabb kötetek. A rendszerváltás közeledtével az új művek legnagyobb részét a szatírák és riportok tették ki. Markáns változás, hogy Moldova riportjai ettől az időszaktól kezdve a legkülönbözőbb témákkal foglalkoznak, legyen szó kamionsofőrökről, a magyar börtönökről, vagy akár Izraelről.

Az egyre sokasodó kötetek mellett természetesen az elismerések is gyarapodtak; 1978-ban másodszorra tüntették ki József Attila-díjjal, ezt követte 1981-ben a Karinthy-gyűrű, majd 1983-ban Kossuth-díjjal ismerték el addigi munkásságát.

Komoly témákat feszegető riportjai közül kiemelkedik az 1988-as Bűn az élet c. munka a rendőrökről, amely – az író saját bevallása szerint – egyik legnagyobb anyagi sikere is volt, amellett, hogy (a cigánybűnözés a könyvben való nyílt tárgyalása miatt) sok kritika érte.

A ’90-es évek termésére is leginkább a riport/szatíra műfajába tartozó művek és azokon belüli változatos témaválasztás volt a jellemző. Ezek mellett érdemes megemlíteni az 1990-ben megjelenő Az utolsó határ c. regényt, amely A Szent Imre-induló és az Elhúzódó szüzesség történetét viszi tovább, valamint az 1998-as Ha jönne az angyal c. történelmi regényt, amely Moldova szerint legjobb írásainak  egyike. Az ezredfordulóra újabb aforizmákat jelentetett meg „XX. század, lelépni!”− Kalendárium a 2000. évre címmel.

Az új évezred kezdetével egyre-másra kerültek napvilágra újabb szatíra- és riportkötetei; 2004-ben jelentette meg első önéletrajzi töredékeit, Az utolsó töltény 1. címmel (amit azóta további tíz kötet követett).  Emellett 2007-ben megindult az ún. „Életműsorozat” kiadása, melynek keretében eddig tizenkét könyvecske jelent meg.

2006-ban kerülhetett az olvasó kezébe az a – szinte „késői” fordulópontot jelentő – munka, amely azóta döntően meghatározza a Moldova-életmű és maga Moldova György megítélését is – a két kötetes Kádár János monográfia.

Már a Kádár-könyv megjelenését megelőzően is feltűnhetett a médiafogyasztók számára, hogy Moldova mennyire nyíltan (néhol szélsőségesen) kiáll a Kádár-rendszer mellett, és szívesen hangoztatja azutáni nosztalgiáját. Ennek manifesztuma a Kádár-kötet. A nagyjából kétszer 250 oldalas munka rendkívüli részletességgel és olvasmányos jelleggel vezeti végig a pártfőtitkár életútját (nem visszarettenve az esetleges értékítéletektől), felhasználva a témához kapcsolódó legfontosabb irodalmakat, és (névvel vagy anélkül) megszólaltatva kompetens személyeket is.  

A Kádár-könyv – akármennyire megosztotta a közgondolkodást és determinálta Moldova további megítélését – nagy (anyagi) sikert aratott és azóta is az egyik legjobban keresett írása. Ezen paradigmán belül többször felmerült, hogy a monográfiának valamilyen formában lesz folytatása, s erre végül 2012-ben került sor, Kádár János (korábban, 2007-ben brutálisan feldúlt) sírjának megváltása és a főtitkár századik születésnapja kapcsán. A mindössze száztíz oldalas Per Kádár sírjáért c. riportkötet a Kádár-sír kirablását követő történéseket írja le a 2012-ben esedékes századik születési évforduló fényében.

Az említett 2012-es esztendő már igencsak jelenükhöz közeli időpont, amihez (inkább amit követően) újabb és újabb Moldova-kötetek nevei és tervei merülnek föl az olvasóközönségben – az életmű folytatódik.

Utószó helyett

A fenti néhány sorral nem volt más célom, csak hogy messzemenő fejtegetések és megfellebbezhetetlen értékítéletek nélkül számba vegyem egy – túlzás nélkül – magas rangú magyar író rendkívül gazdag és sokrétű életművét. Egy nyolcvanadik születésnap alkalmából ez a legkevesebb.

Moldova nagyon különleges alakja a magyar irodalomnak, közéletnek. Nehéz egységesen, nem szegmentálva besorolni életművét vagy ítéletet mondani arról. Egyszerre ötvözi magában a tömegek kedvelt íróját (hagyományos prózáival és szatírájával), aki nagyon korán kiemelkedett nemzedékének pályatársai közül, sok-sok kört rájuk verve ismertségben és anyagi sikerekben; illetve a komoly szociográfiák és riportok elhivatott íróját, kinek munkái értékes lenyomatok egy-egy térség/iparág/népréteg/foglalkozás/stb. történetében. Fáradhatatlan följegyző ő, aki egy szerzetes elszántságának és egy bokszoló erőnlétének birtokában kel útra nyomozni, hogy minél reálisabb képet adjon a népről.

Moldova olyan, mint egy huszadik századi Jókai – a külváros Jókaija. Sajátos stílusával hol vigasztalja, hol elrettenti, hol kacagtatja népes olvasóit. Műveinek szinte áttekinthetetlen sokaságát számba véve, megérdemli, hogy a magyar írók sorának képzeletbeli faliszekrényén egy kellően magas polcra tegyük őt.

2014. március 16.

Radnai Dániel Szabolcs

Rómeó és Júlia – magyaros köntösben _ Színházkritika

Rómeó és Júlia – magyaros köntösben

December 9.-én került bemutatásra a pécsi Janus Egyetemi Színház (a továbbiakban: JESZ) falain belül Csoóri Sándor híres, népi ihletésű balladajátéka, a Halálra táncoltatott lány. A Mikuli János rendezésében színre vitt darab koreográfusa Hágen Zsuzsa volt, zenéjét Kopeczky Péter szerezte, jelmez és díszlettervezője Herczi Zsófia – színészei többnyire a JESZ társulatának legfiatalabb nemzedékéből kerültek ki. Az előadást december 9., 10., és 11. között összesen négy alkalommal láthatta a közönség.

Csoóri Sándor (1930-) neve sokak számára ismerős; a huszadik század második felének és napjainknak egyik legmegbecsültebb irodalmárát ismerhetjük, mint költőt, esszé és prózaíró, és nem utolsó sorban népi ihletésű irodalom és művészet jeles képviselőjét. Csoóri lírájában egy új, ámde a népi kultúrából mélyen építkező, már-már Petőfit idéző hang manifesztálódik, mely a ’60-as, ’70-es évektől kezdve válik igazán egyénivé, a magyar irodalomban egyedülállóvá. Csoóri nemzetszeretete és a múlt század politikájával szembeni kritikus szemlélete teszi őt a ’80-as évek értelmiségi ellenzékének egyik szellemi vezetőjévé. Napjaink egyik legelismertebb (József Attila-díj, Kossuth-díj, Köztársasági Érdemrend, Prima Primissima stb.) költője és prózaírója.

A Halálra táncoltatott lány című balladajátékban egy nagyon közkeletű népi alapkonfliktus jelenik meg, a gazdag leány – szegény fiú szerelmének problematikája. Ez a társadalmi különbségen alapuló, családi viszályokkal színesített konfliktus a világirodalom nem csekély számú alkotásának alaptémáját adja. Csoóri rendkívül jó kézzel nyúlt ehhez a témához; költői világa jól idomul a viszonylag egyszerű népi konfliktushoz. „Egy népi ihletésű, népi műfajból merítkező (népballada) Rómeó és Júlia sztori.” – áll, nagyon találóan a darab ismertetőjében. A párhuzam nem túlzás – ha a festői Verona nemességét felcseréljük a magyar vidéki parasztság egyszerű alakjaira, a képlet nem változik.

Az előadás

Az ötórai kezdéssel hirdetett december 11.-i előadás előtt már nagyjából húsz perccel fokozatosan kezdtek gyülekezni az emberek a Zsolnay Negyed déli, Balokány-oldali részlegén, a JESZ előterében. Nem volt kétséges, hogy az (eddigi) utolsó előadás teltházas lesz. (Lévén, hogy e sorok írója csak a Halálra táncoltatott lány utolsó előadását tekintette meg, nem mondhat biztosat arról, hogy a premieren hányan vettek részt – megjegyezendő, ha az utolsó előadáson teltház volt, kevés az esélye annak, hogy az első alkalommal esetleg még pangott a terem az ürességtől.)

A közönség a JESZ színháztermének egyik sarkában, szépen összerendezett (egyébiránt kisség labilis) színpaddarabokon elhelyezett székeken foglalhatott helyet. A terem szemközti sarkában egy nagy, kifeszített fehér vászon állt, mely később árnyjátékok és vetítések eszközévé is vált – ez volt a darab egyetlen tulajdonképpeni díszlete. A vászon és a közönség közti üres hely jelentette a tényleges színpadteret.

Az előadás egy kollektív, tánckoreográfiával egybekötött suttogással kezdődött, miközben a szereplők árnyékképeik látványa után előtűntek a vászon mögül. Színrelépésüket követően megismerkedtünk a két főszereplővel, a sági bíró lányával, Szalai Rozival és szerelmével, Gáborral.  A hatásos táncjelenetekkel váltakozó párbeszédes részekből megtudhattuk, hogy Rozi és Gábor kölcsönösen szeretik egymást, ám családjuk viszálykodása, úgy tűnik, lehetetlenné teszi boldogságukat. Gábor elmeséléséből kiderült, hogy mi okozza a két família összeférhetetlenségét. Gábor családjának elszegényedése egy régi történetre vezethető vissza, mikor is Gábor öregapjának boltját Rozi nagyapja egy nézeteltérés miatt bosszúból felgyújtotta. Emiatt, a homályos régi história miatt nincs béke a két család között, s ez a tüske nem hagyja Gábort sem nyugodni – nem tud felhőtlenül közeledni Rozihoz. Bimbózó szerelmükről természetesen a falu párra vadászó hajadonjai is tudomást szereznek – Rozi és Gábor pletykák tárgyává lesznek. Hiába találkoznak az éjjeli hold fényénél, Gábor lelkét beárnyékolja a kettőjük családja közti viszály. Eljön a sági bíróék bálja, ahova Gábor, a szegény fiú be sem teheti a lábát, helyette emészti magát Rozi miatt. Rozit, apja megfenyegeti, hogy ne is próbálkozzon senkivel se találkozni, eztán az apa önfeledten beleveti magát a borgőzös táncba. Végül Gábor mégis megjelenik a bálon, és tisztességgel felkéri Rozit párjául, de Rozi félelmében visszautasítja, így Gábort rövidúton kidobják. Az éjszakába nyúló bál végén a vendégek egy emberként alszanak az alkoholtól elkábulva és a tánctól kifáradva a földön, egymás hegyén-hátán – köztük a sági bíróval. Ekkor – a darab talán legérdekesebb jelenetében – megjelenik Gábor apjának, vagy nagyapjának szelleme (ez nem derül ki a szövegkörnyezetből) és szemügyre veszi a kidőlt társaságot, azon elmélkedve, miért nem lehet béke a két család között. Rozi elutasítása már egyértelművé teszi Gábor számára, hogy szerelmük beteljesületlen marad. Hiába kéri Rozi anyjától lánya kezét, hiába keresik mindketten egymást – el már nem érhetik. Rozit is bánat gyötri bűne miatt, tudja, hogy igaztalan cselekedet volt Gábort visszautasítani. A kettőjük közti törést csak egyvalami oldhatja fel végleg: az utolsó, halálos tánc. Gábor egy utolsó táncra kéri Rozit, felszólítva a zenekart, hogy addig húzzák, amíg bírják szuflával. Rozi az utolsó lélegzetét is kileheli a nekitüzesedett Gábor karjai közt, a tánc okozza halálát. Hajadon barátnői karjaiban távozik a színről, miközben ők ravataléneket dúdolnak neki. Gábor egyedül marad a színpad közepén, további sorsa ismeretlen.

A fenti néhány sorban szándékosan tértem át az darab konkrét élményétől inkább a ballada eseményszálára – meggyőződésem, hogy a tárgyalt előadás rendezői módszerei hatékonyabban felvázolhatók a történettől elkülönítve.  

Lévén, hogy a néphagyományból származó művek esetében mindig több változat él egymás mellett, ennél a darabnál is csak az alaptörténetre (Rozi és Gábor szerelme, a családi viszály, valamint Rozi halála) támaszkodhatunk. Említettem, hogy például nem világos Gábor valamely apai felmenőjének megjelenése sem (apa vagy esetleg nagyapa). Színrelépésekor szintén őt láthatjuk a vászonra kivetítve, amint „önmagával szinkronban” végigméri a fekvő társaságot. Eleinte úgy tűnik, hogy a színpadon folyó eseményeket látjuk tükörszerűen, de valójában korábban elkészített felvételt vetítenek a vászonra. (Ez az egyetlen alkalom, mikor nem csak egy kép, vagy árnyjáték jelenik meg rajta.) Emellett, ami rendkívül fölkeltette a figyelmem – és kevéssé hiszem, hogy egyedül voltam ezzel a közönségben –, az a kérdés, hogy vajon mi Gábor további sorsa Rozi halála után. Az előadás végén, miután Rozit elvitték a színről lassan minden sötétült, majd mire Gábor a szín közepére, a fehér vászon elé ért, teljes erővel, minden fény fölgyulladt – a darab záró képében Gábor magányosan áll a fényárban, majd minden hirtelen elsötétül.  Talán túlságosan messze vezetne belemenni abba, hogy vajon mit jelenthet a darab végén, Gábor személyét illetően a hirtelen fényár, majd az elsötétülés; mindenesetre annyi megállapítható, hogy utóbbi két kérdés nem nyer magyarázatot a darabban.

A két főszereplőn kívül az előadás többi résztvevője amolyan „fakultatív személyi kellékként” van jelen a színpadon – szerepkörük nem állandó. Többek között, a Rozi apját alakító színész korábban még egyszerű kérő; ugyanez vonatkozik Rozi anyjára is, akit a korábban bemutatott hajadon lányok egyike formál meg. Ez alól természetesen kivétel volt Gábor apja/nagyapja, aki mindössze egy jelenetben szerepelt a színen, illetőleg az ördög megtestesítője, aki többször is felbukkant, de emlékeim szerint csak ebben az egy szerepben.

A különböző események környezetének hangulatfestéséhez nagyban hozzájárultak a vászonra kivetített képek (az éjszakai találkozásoknál holdas égbolt, a hajadonok pletykálkodásánál fakerítés, a katonák színrelépésénél pajzsminta, stb.). Emellett gyakorta használták fel kreatívan a vásznon keresztül látható árnyjátékot is, többek között mikor Gábor arra kéri Rozit a halálos tánc előtt, hogy vegye föl vörös báli ruháját.

A történetvezetést különböző, hagyományos népi táncjelentek kísérték, hatásos és jó koreográfiával; a fiatal színészek mindig pontosak voltak a mozgás terén – dicséret illeti őket ezért. A prózai, illetve énekes részeknél is meggyőző alakítást nyújtottak a szereplők; az egyébként kevés számú zenei aláfestéssel megtámogatott, illetve az anélküli versdalokban is tisztán énekeltek.

A díszletek hiányát tökéletesen ellensúlyozták, mi több feledtették azok a rendezői megoldások, amik az események környezetét voltak hivatottak jelképezni. A már említett vászonra vetíttet képek és az árnyjáték mellet az előadás egyik legérzékletesebb jelenete volt például, mikor Gábor és Rozi a kerítésnél találkozik, a kerítés deszkáit pedig a korábban még a színen táncoló hölgyek testesítették meg. Így, mikor a szerelmespár kéz a kézben megindult valamelyik irányba a kerítéssel párhuzamosan, a lécek meghajoltak nekik. Csak akkor merevedtek vissza a kerítéslécek, mikor felszínre törtek ellenérzéseik, elválasztva őket egymástól. Szintúgy nagyon különleges hatást keltett, mikor Rozi és Gábor – már a bálon történő visszautasítás után – keresik egymást az éjszakában; közvetlen közelben vannak a ugyan színpadon, de nem látják egymást, nem hallják a másik hangját. A kettőjük közti távolság ilyetén ábrázolása nagyon megnyerte a tetszésem.

A darab két főszereplőjét megformáló fiatal (Horváth Marin és Mohay Réka) jól helytálltak, lévén, hogy a kevesebb mint egy órás (de annál tartalmasabb) előadás két olyan központi alakját formálták meg, akikre a legtöbb prózai és párbeszédes rész hárult – nem lehetett könnyű dolguk. Ám feladatuknak kététség kívül eleget tettek. Játékukban – még ha a fiatalok bizonytalanságával is párosult – sok erő és érzelem volt. Külön kiemelendő Mohay Réka rendkívül, szinte riasztóan élethű szenvedése a halálos tánc közben; valószerű és semmiképpen sem túljátszott sikoltásaival és vonaglásával nagy hatást tett a közönségre.

Az imént, a teljesség igénye nélkül felsorolt rendezői megoldások után néhány szó a darab egyszerűbb technikai külsőségéről. Mindenek előtt szembetűnő volt, hogy ugyan egy alapvetően népi, vidéki kultúrából építkező előadást láthattunk, a szereplők mégsem hagyományos (vagy konvencionálisan elvárt) népi öltözetben voltak a színpadon. Ruházatuk már-már trendinek mondható. Ám ha azt tekintjük, hogy az előadás egészét, a szó jó értelmében vett puritanizmus (díszletek teljes hiánya) jellemezte, a szereplők szimbólumokat nem hordozó öltözéke is beleillik a képbe. Mindent egybevéve, összesen két tényezővel voltam elégedetlen a darabbal kapcsolatban. Először is – a darabismertetőben szembetűnő – „ballada tizenhárom képben” elv csúszott el egy kissé megítélésem szerint. Az előadáson nem különültek el érzékelhetően ezek a képek; egyszerűen lehetetlen utólag – néző szemszögéből – tizenhárom jelentre osztani a művet. Egyes részek között teljes sötétség támadt, olykor pedig mindenféle cezúra nélkül váltakoztak ez egyes (térben, időben és a szereplők terén is eltérő) jelenetek. A másik apróság, a zenei aláfestés szerepe a darabban. A verses, énekes részek minduntalan megköveteltek volna több zenei betétet, és valamivel színesebbé is tették volna az előadást, de ehelyett nagyon korlátozott alkalommal fordult csak elő aláfestő muzsika.

Hangsúlyozom, az imént felsoroltak – ugyan hiányosságnak éltem meg őket – csak kis jelentőséggel bírnak az előadás egészére vonatkozólag, döntően nem befolyásolták, vagy rontották a mű kiváló összképét.

Összegezve a leírtakat csak csatlakozni tudok ahhoz a megállapításhoz, melyet a darabismertető is hirdet: a Halálra táncoltatott lány valóban sokrétű alkotás. Ahogy a Romeó és Júlia története sem csupán arról szól, hogy két fiatal szerelmes, de nem lehetnek egymáséi, eme látszólag egyszerű szerkezetű népi ballada esetében is messzebb vezet a központi konfliktus. Nem véletlen, hogy az irodalom egyik legkedveltebb témája a társadalmi különbségből adódó, személyes, intim kapcsolatokba is beszüremkedő konfliktus, és ennek esetleges feloldása. A választási lehetőség látszólag egyszerű: szakítani a konvenciókkal és a családi dogmákkal (nem számolva a társadalmi rétegek között tátongó szakadékokkal) vagy meghajolni mindezeknek. Erről szól a Rómeó és Júlia, és ha tetszik a Halálra táncoltatott lány is. S mint a mellékelt ábra mutatja, az irodalom (és az élet) meglehetősen egyértelmű választ ad az imént feltett kérdésre: aki megpróbálkozik a társadalmi különbségek korlátait legyőzni, csak kínszenvedés árán teheti, hovatovább, elbukásra van ítélve. Ennek tragédiája ugyanúgy valószerű és kikerülhetetlen a felsőbb rétegekben, vagy akár ha vidéki parasztcsaládokról van szó. S mindez párosítva a magyar néphagyomány sajátosságaival egészen különleges eleggyé válik. Megjelennek benne a tökéletesen stilizált, majdhogynem népmesei alakok, melyek élethűvé és a magyar léleknek kedvessé teszik a látottakat.

Ugyan manapság már szinte közhelyes arról beszélni, hogy egy darab, mely az idő tengelyén valamikor megszületett „a jelenkorban is megállja a helyét”, de el kell ismerni, ennek, a szinte már unalmassá és szürkévé koptatott erénynek a Halálra táncoltatott lány is csak újabb érvényt szerzett. Jó megvalósítás függvényében az ilyen és ehhez hasonló alkotások bebizonyítják nekünk, hogy a népi kultúra sosem lesz idejétmúlt vagy kevésbé divatos. Nemzeti kincsek ezek, s mint ilyenek, a 21. századi ember számára is irányadó tanulságokkal szolgálnak.

Mint fentebb érintettük, az ilyen népi alkotások jelenkori előadásai csak akkor jutnak el igazán a nézőkhöz, ha megvalósításuk kellően kifinomult és koherens az adott témával. Elfogultság nélkül kimondható, hogy a Halálra táncoltatott lány színpadra vitelében mindezek sikeresen lettek alkalmazva, a darab minden bizonnyal maradandó élményt okozott a közönségnek. Dicséret illeti a produkció összes résztvevőjét.

2013. december 17.

Radnai Dániel Szabolcs   

„Bezzeg a Beck Laci…” - Portré

„Bezzeg a Beck Laci…”

Igencsak szokatlan vállalkozás népszerű együttesek esetében éppen a dobost reflektorfénybe állítani, lévén, hogy a koncerteken úgyis mindig ők vannak legjobban a háttérben. Ám tévedés azt hinni, hogy csak frontembert vagy éppenséggel szólógitárost érdemes megkérdezni mind a zenekar, mind a privát életéről. Szilárdan kimondható, hogy a fenti állításnak Beck Laci, a 30Y dobosa is csak újabb érvényt szerzett.

A Pécsi Tudományegyetem ZEN – Könnyűzenei Szaksajtó című kurzusának keretében nyílt lehetőségünk találkozni Zazával – ahogy barátai becézik –, akit főként fiatalkorával, zenével való megismerkedésével, és az újonnan alakult „Bezzeg a kurva Beckek” formációval kapcsolatban kérdeztünk.

Ahogy a 30Y fanatikusabb rajongói körében ismeretes, az zenekar magját alkotó Beck testvérek története egy szocreál Nyugat-Magyarországi iparvárosban, Ajkán kezdődött. Az ajkai városélet szürkesége és nihilje döntően meghatározta a kis Beck fiúk világlátását – hangsúlyozta a beszélgetés előtt néhány kérdésre választ adó Beck Zoli, s ezt később Zaza is megerősítette. Ám a kis Beck Lacika számára annak idején nem volt egyértelmű, hogy a szülőváros mozdulatlanságból való kitörés milyen úton-módon megy majd végbe.

Kevesen tudják, hogy Zaza, egészen tizennégy éves koráig szentül hitte, hogy élvonalbeli labdarúgó lesz belőle – ahogy elmondta: sokáig egyedüli példaképe Détári Lajos volt. A labdarúgó karrier ábrándját aztán a gödöllői sportiskolába kerülése oszlatta szét, ahol Lacinak kizárólag szertornát kellett gyakorolni, amit kimondottan nem szeretett. Az ott töltött idő alatt meglehetősen rossz tanuló is lett – ez az időszak már némileg egybeesett a zenével való érdemi megismerkedéssel is.

Laci csak hétvégenként járt haza Ajkára, s egy ilyen alkalommal – nagy unszolásra – csatlakozott bátyjához és barátaihoz a Halász kocsmába a szokásos pénteki ivászat erejéig. Itt ismerte meg az ajkai „nagy öregeket”, akik megtanították az élet sok fontos dolgára. Többek között, arra is, hogy a Halászban miért hívják a két nagyfröccs+egy hubi italkombinációt köztudomásúlag „távcsőnek”. Zaza rövid időn belül törzsvendég lett az ajkai Halászban, ahol péntekről péntekre összeült a környék zenekedvelőinek krémje, és a kocsmaasztalnál kézről kézre jártak a másolt kazetták.

Ebben a forgatagos időszakban a tizenhat-hét éves Beck Lacira egyszerre zúdult rá a 70’-es évek hard rockja (Led Zeppelin és társaik), a 90’-es évek alternatív zenekarai, az Európa Kiadó és a Kontroll Csoport, majd végezetül a Kispál és a Borz, amely talán igazán meghatározta zenei ízlését. „Ekkor jön rá egy tizenéves fiú – Zaza saját szavaival –, hogy női mellek is léteznek, és egyszer csak kinyílik a világ.” Ezzel egy időben kezdi el felkelteni Laci érdeklődését, hogy bátyja, Zoli, hova megy időről időre a gitárjával – s nem sokára egy vidéki próbateremben találta magát ő is. Lévén, hogy Zoli és akkori zenekarának tagjai nemigen erőltették meg magukat a próbák alatt, volt ideje kiélni magát próbatermi dobszerkón, mivel a dobolás akkoriban kezdte érdekelni. Miután megtanulta a legfontosabb dobtémákat, már semmi sem tarthatta vissza Lacit, hogy maga is zenekart alapítson, és ez hamarosan be is következett.

Első zenekarának, amit néhány barátjával alapított, kizárólag németnyelvű szövegei voltak, s ha ez nem lett volna elég, a koncepció részét alkotta, hogy mindenki olyan hangszeren játszott, amin nem tudott – így Zaza sem a doboknál foglalt helyet. A több okból is „zajos sikerű” (hajnali háromkor léptek színpadra egy meglehetősen ittas közönség előtt, mindegyszálig fürdőköpenyben, majd szétverték a berendezést) első és egyetlen fellépésükről videofelvétel is készült, de az említett VHS kazetta anyagát, Laci nagy megelégedésére, egyelőre jótékony homály fedi. Ezután nem sokkal jött el az a szinte történelmi pillanat, amikor bátyja, Zoli, régi barátjukkal, Sárközy Zoltánnal (Papával) felkérték Zazát, hogy legyen az éppen alakuló új együttesük dobosa. Innentől már ismerős a történet, sikerek és hullámvölgyek, több mint tíz év 30Y, és el is jutunk a jelenbe, 2013-ba.

Miután Zaza kimerítő részletességgel és szemmel látható élménygazdagsággal elmesélte fiatalkorát, az újonnan alakult „Bezzeg a kurva Beckek” formációról kérdeztük, amiben csak ketten játszanak bátyjával, Zolival. Lacitól megtudtuk, hogy a duó ötlete egészen 2011-ig nyúlik vissza, amikor is kisebb koncepciózavar állt be a 30Y életében, és a tagokban komolyan felmerült annak kérdése, hogy érdemes-e folyatni a zenélést.

Ebben az időszakban, ahogy Zaza fogalmazott, azt hitték Zolival, hogy mint testvérek, már nem kerülhetnek egymáshoz közelebb, mert a zenekari élet miatt túlságosan is „össze voltak zárva”. Ahogy a koncertek ritkultak, a tagok külön-külön kezdtek el lejárni a próbaterembe, s lévén, hogy nem egyeztettek időpontot, gyakorta előfordult, hogy a testvérek épp csak ketten voltak a stúdióban. Az ilyen, alkalomszerű örömzenélésektől felbuzdulva jött az ötlet, hogy duóban kellene játszaniuk; ez a felállás új kereteket nyújtott nekik zeneileg. Ezeknek a próbálkozásoknak az első lenyomata az a négy számból álló demó felvétel, amit 2011-ben vettek fel.

Ezt követően egy időre – a 2012-13-as 30Y Szentimentálé turné végéig – parkoló pályára került a Beckek duó elképzelése, a bemutatkozás egészen az idei ősz végéig váratott magára. Amellett, hogy a csupán gitár, ének + dob felállás egészen új zenei formákat követelt meg a két zenésztől, Zaza hangsúlyozta, hogy a Beckek formáció létrejötte egyáltalán nem zeneileg volt fontos számára. Neki, a bátyjával való felhőtlen együttlétet és gyermekkoruk felidézését jelenti ez az új felállás, amely a közös zenélésen keresztül valósul meg. Az idei év októberében megjelent, azonos című nagylemezük tíz számot tartalmaz, s az albumon Laci énekel is a dobok mellett, valamint szerzőként is közreműködik.

Ugyan senki sem várhatja el egy zenésztől, hogy mint magánembert jellemeze saját magát, de Zaza ebben is kedvezett nekünk – a zenekari dolgok mellett privát életéről is beszélt egy keveset. Elmondta, hogy harminc fölött, két kisgyermek apukájaként már nem úgy viszonyul a zenész élet szükségszerűségeihez, mint korábban. Ha lejön a színpadról, egyszerű családapává változik, és ugyanolyan életet él, mint általában a családos emberek. Életfilozófiája szerint, ezért „inkább él egy skizofrén életet, mint egy elcseszettet”.

Beck Laci, Zaza története sok-sok érdekes, a nagyközönség számára kevéssé ismeretes életeseménnyel gazdagította a hallgatóságot, függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk jártasak a 30Y zenjével, vagy „en bloc” a Beckekkell kapcsolatban.  Beszélgetésünk – azt hiszem, bátran mondhatom – örök élmény marad mindannyiunk számára.

2013. november 25.

Radnai Dániel

30Y koncert a Szent István Téren - beszámoló

30Y koncert a Szent István Téren

Nagysikerű koncertet adott szeptember 13.-án a 30Y zenekar, a pécsi Örökség Fesztivál második napján. A programsorozat egyik legjelentősebb koncertjét a Szent István Tér gyepén felállított nagyszínpadon rendezték meg.

A tíz éves jubileumát ünneplő pécsi zenekar eddigi idei rendhagyó koncertjei a tavaly megjelent Szentimentálé című, új zeneanyaguk turnéja keretében zajlottak; nem volt kivétel ez alól a Sétatéri előadás sem. A koncertet „30Y Szentimentálé” címen hirdették, előrevetítvén a szokásostól eltérő koncepciót. Az összesen 28 szerzeményt tartalmazó új lemez kifinomult, lágy zenevilágának élő megszólaltatásához komoly zenészgárdával egészült ki a csapat, turnéjuk során a fúvósok és vonósok is kísérték az együttest.

A pécsi elődadást - lévén, hogy a zenekar „szülőhazájában” lépett fel – ideje korán nagy érdeklődés övezte; a kezdőnapi Punnany Masif koncertje mellett a rendezvénysorozat leginkább közönségmozgató eseményének minősült. A 20:30-ra hirdetett koncertet már jóval megelőzően, fiatalok hatalmas tömege hömpölygött a nagyszínpad környékén; a 30Y fanatikusaiból és a Sétatér forgatagából kiváló, egyszerűen szórakozni vágyók összevegyült közössége.

A koncert – az ígért startnál valamivel korábban – fél kilenckor kezdődött el. A valamivel kevesebb, mint két órás előadás programját főként az új nagylemez sikerdalai, valamint az elmúlt évek legnagyobb slágerei alkották – újragondolt, áthangszerelt változatban. Megszólalásukban fontos szerepet kaptak az akusztikus hangszerek, illetve a már említett, hangulatfestő fúvósok és vonósok is. Egyet kiragadva a sok közül, a Szentimentálé albumon helyet foglaló Papírsárkány című Bergendy feldolgozásban kiemelt funkciót nyertek a fúvósok; az 1972-es Demjén szerzemény üdítő hatást keltett a Beck Zoliék tolmácsolásában.

Ahogy mondani szokták, „a közönség együtt élt a zenekarral”, az egymást követő dalokat kívülről fújó ifjúság teli torokból énekelt. Egyebek között elhangzott a zenekar talán legsikeresebb dala, a Bogozd ki, természetesen átfazonírozva az új koncepcióhoz, illetve az elmúlt évek egyik legnagyobb 30Y slágere, a Felhő is.

Az utolsó koncertdal elhangzása után a részint a zenétől, illetve a baranyai dombok legminőségibb boraitól kissé megrészegült közönség még hosszasan visszatapsolta a zenekart. A 30Y tagjai elégedetten vonulhattak le a színpadról, elkönyvelve erőfeszítéseik gyümölcsét, a szűnni nem akaró tapsot, és a hazai rajongótábor szeretetét.

Megnyerő, jó hangulatú koncertet láthatott és hallhatott a pécsi Szent István Tér közönsége.

A 30Y idei turnéja a pécsi fellépéssel nem ért a végéhez; újabb rendhagyó előadások realizálódnak az őszi időszak távlatában. Ezen kívül a nemrég alakult Beckek formáció is hamarosan megkezdi működését, melyben Beck Zoli és Beck Laci, a Beck fivérek szólóelképzeléseiknek adnak hangot.

Így – a közönség nem kis örömére – a 30Y gépezet tíz évvel a háta mögött sem áll le.

2013. szeptember

Radnai Dániel Szabolcs

Hanglemezkiadás a magyar popkultúrában - cikk

Hanglemezkiadás a magyar popkultúrában

 Régi koncertfotókon feltűnő, amint az első sorban csápolók között sokan eredeti, papír nagylemez borítót szorongatnak a kezükben. Mióta nem látni ilyet?

A 20. században még ifjúsági szubkultúrából világmozgalommá növekedő popzene kultikus tárgya, a hanghordozó elsőként vinyl hanglemez formájában jutott el a közönséghez, ezt követte a rövid életű, de annál kompaktabb műsoros kazetta, majd a digitális CD, amely lassacskán eltűnni kényszerül napjaink szinte tejesen virtuálissá váló zenei életéből. A CD-t „hivatalosan” 2012-ben temették el.

A magyar hanglemezgyártás - a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat 1951-es magalapítása után – lényegében 1955-ben kezdte meg működését. Hosszú évekig csendes patakként csordogált; a komoly és tánczenei felvételek értékesítése nem kecsegtetett egekig érő profittal.

A „forradalmi” változást – a technika fejlődésével ütemben – a beatzene megjelenése jelentette. Az első beat zenekarok (Illés, Metro, Omega) nagy nehézségek árán megjelenő kis és nagylemezeit hatalmas érdeklődés övezte az ifjúság körében, a drasztikusan emelkedő példányszámok iparosították az addig takaréklángon égő lemezgyárat. Egymást követték az aranylemez (100 000 darab) és nem kevésszer a platinalemez (200 000 darab) minősítést is elérő LP-k.

Ám a sikernek ára volt; a hanglemezgyár monopol helyzetéből adódóan nem minden előadó részesülhetett a nagylemez kiadás lehetőségében, míg egyesek nemzetközi szintű eladásokat produkáltak.(Az Omega Időrabló című lemezét 1,5 millióan vették meg világszerte.) Az MHV liberalizálódására a 80-as évek derekáig kellet várni; a dorogi hanglemezgyár 1978-as felépülése után már széles, exportra is aspiráns palettával dolgoztak – időnként 20%-ot is meghaladó profittal.

1988-ban jelent meg az első könnyűzenei CD; ez az időpont már egybe esik a magyar lemezgyártás kapitalizálódásával. A nyolcvanas évek végétől folyamatosan megjelentek a magán lemezkiadók, melyekből mára már szinte csak megacégek itteni helytartói maradtak; az egykor egyeduralmú MHV is magánvállalattá alakult.

Ha a mai popvilágot tekintjük, félrebeszélés lenne csatlakozni ahhoz a sztereotip gondolathoz, hogy ma már nincsenek olyan jó előadók, mint régen, inkább abban érhető tetten a kérdés problematikája, hogy a zenei termék miként jut el a hallgatósághoz. Annak hozadékaként, hogy manapság megszámlálhatatlan fórumon meg lehet nyilatkozni, nehéz megszűrni a minőségi zenét. Ebből következően nyilvánossághoz nem jutó zenekarok vagy előadók elsikkadnak, még kibontakozásuk előtt megszűnnek. A Cd megjelenése már magában hordozta az illegális sokszorosítás veszélyét, ezt követte az internetes letöltés ellenőrizhetetlensége, amely végleg eldöntötte a kézzel fogható zeneanyagok sorsát. A letöltés „iparágának” lassacskán kialakulnak ugyan a jogi szabályokhoz kötött keretei, de ezek még igencsak gyerekcipőben járnak.

Kérdéses, hogy a zene maradandóvá tehető-e anélkül, hogy materializálódna; elegendő vajon, hogy csak virtuálisan létezzen egy-egy zeneanyag? Elvárható-e, hogy a mai előadók kizárólag koncertezésből éljenek meg? – Amerikában talán, de Magyarországon nem életbiztosítás.

Bizonyos, hogy a zene minden körülmények között lépést tart a világ változásaival, és közeleg a nap, amikor kizárólag virtuális albumok terjednek majd. Ám be kell, hogy valljuk, a bárminemű hanghordozók teljes eltűnésével felsejlik annak a veszélye, hogy a régi „klasszikusokhoz”való hozzájutás nehézkessé válik.

Még ha optimistán azt is feltételezzük, hogy minden egyes hanghordozót sikerül digitalizálni, kimondhatjuk, hogy a zeneanyagok személyes relikvia jellege megszűnik – már nem válnak örök emlékké.

2013. szeptember 21.

Radnai Dániel Szabolcs

Labdarúgás - Magyarország 3 : 0 _ Cikk

Labdarúgás – Magyarország 3 : 0

Az újabb és újabb labdarúgó világversenyekhez közeledve, a vb és eb selejtezők utolsó harmadában minduntalan megfogalmazódik a kérdés: mi a baj a magyar futballal?

Lehetünk csak egyszerű tv-néző focikedvelők, vagy akár fanatikus drukkerek, de mindannyiunkra hatással van a magyar válogatott szereplése (vagy tengődése?) az európai futball világában. Nemzeti ügy.

A több mint 110 éves múltra visszatekintő Magyar Labdarúgó Válogatott mostani viszonyítási pontja – amely egyben eme írás aktualitását is szolgálja – az a legutóbbi két világbajnoki selejtező mérkőzés, amiket Romániával és Észtországgal vívtunk nemrégiben. Előbbi lesújtó veresége, valamint utóbbi eufórikus, fölényes győzelme elgondolkodtató – számadásra, visszatekintésre késztet. Milyen út vezetett idáig, hogy ma, 2013-ban megint igencsak távolinak, szinte utópisztikusnak tűnik a világbajnokságra való kijutásunk – a penge élén táncolunk.

A jelenkor és általánosságban az elmúlt 20-25 év krónikája oly kiábrándító, hogy lassacskán test idegennek hat visszagondolni arra, hogy valaha a Magyar Labdarúgó Válogatott milyen fényes eredményeket ért el nemzetközi szinten. Közhelyes és hiábavaló a múlt sikereivel példálózni, de napjainkban már ez marad vigasztalásul a magyar foci sorsát szívükön viselő rajongóknak.  „Bezzeg annak idején a Puskás, a Bozsik, no meg az Albert Flóri!” – hajtogatják szüntelenül az idősebbek, s ami a legbosszantóbb: nekik van igazuk.  Ez persze nem azt jelenti, hogy a mostani generáció nem termel kiváló futballistákat, de a múlt század nagyjait hiába keressük bennük. Globális változások történtek, amik nem oldhatók meg a néhány évenkénti szövetségi kapitány váltogatással. A számokkal kifejezhető eredményeket is csak múltidéző jelleggel említethetem: két világbajnoki ezüst (1938, 1954); egy Európa-bajnoki bronz (1964); három olimpiai arany (1952, 1964, 1968), valamint 1-1 ezüst és bronzérem – csak a legjelentősebbeket kiemelve. 1986: az utolsó év, amikor kijutottunk a világbajnokságra, s azóta tartanak a csend évei. A „hőskorban” impozáns sikereket elérő magyar csapat több mint két évtizede a kézzel fogható középszerűség érzetével figyeli a labdarúgó világversenyek alakulását. Az elmúlt évek alatt szinte semmilyen említésre méltó esemény nem történt a válogatott háza táján, néhány egyszeri (s nyilvánvalóan következmény nélküli) kiugrás kivételével. Ezek közé tartozik például a 2004-es idegenbeli, 0 : 2 arányú győzelem Németország ellen, vagy a  2007-ben rendezett barátságos mérkőzés a friss világbajnok olasz válogatott ellen, amit 3 : 1 arányban nyertünk meg – hazai pályán.

 Az elmúlt héten lejátszott két mérkőzés tökéletes képet ad a hazai futball jelen állapotáról. A Románia elleni három-nullás vereség apátiába döntötte, és szélsőséges kritikai áradatnak tette ki a magyar focivilágot; majd az ezt követő, Észtország elleni fölényes 5 : 1-es  győzelem újra felcsillantotta a vb-re kijutás halvány  reményét. Ezek vagyunk mi 2013-ban, elégedetlenkedünk és morzsákban reménykedünk.

Miben van a hiba?

Nem elég jó a játékosállomány, vagy a külföldre szakadt hazánk fiai árnyékolják be a hazai bajnokság kiválóságait? Több pénz kellene a futballra költeni, stadionokat kell-e építeni? Vagy az ifjúság hozzáállásával van probléma; megváltozott futball iránti szemlélet az elmúlt években? Hány Mészöly Kálmán-féle kifakadás kell még ahhoz, hogy valamilyen érdemi változás kezdődjön a magyar futball terén?

A válaszokat minden bizonnyal a jövő nemzedék fogja megadni.

2013. szeptember 14.

Radnai Dániel Szabolcs