„Bezzeg a Beck Laci…” - Portré

„Bezzeg a Beck Laci…”

Igencsak szokatlan vállalkozás népszerű együttesek esetében éppen a dobost reflektorfénybe állítani, lévén, hogy a koncerteken úgyis mindig ők vannak legjobban a háttérben. Ám tévedés azt hinni, hogy csak frontembert vagy éppenséggel szólógitárost érdemes megkérdezni mind a zenekar, mind a privát életéről. Szilárdan kimondható, hogy a fenti állításnak Beck Laci, a 30Y dobosa is csak újabb érvényt szerzett.

A Pécsi Tudományegyetem ZEN – Könnyűzenei Szaksajtó című kurzusának keretében nyílt lehetőségünk találkozni Zazával – ahogy barátai becézik –, akit főként fiatalkorával, zenével való megismerkedésével, és az újonnan alakult „Bezzeg a kurva Beckek” formációval kapcsolatban kérdeztünk.

Ahogy a 30Y fanatikusabb rajongói körében ismeretes, az zenekar magját alkotó Beck testvérek története egy szocreál Nyugat-Magyarországi iparvárosban, Ajkán kezdődött. Az ajkai városélet szürkesége és nihilje döntően meghatározta a kis Beck fiúk világlátását – hangsúlyozta a beszélgetés előtt néhány kérdésre választ adó Beck Zoli, s ezt később Zaza is megerősítette. Ám a kis Beck Lacika számára annak idején nem volt egyértelmű, hogy a szülőváros mozdulatlanságból való kitörés milyen úton-módon megy majd végbe.

Kevesen tudják, hogy Zaza, egészen tizennégy éves koráig szentül hitte, hogy élvonalbeli labdarúgó lesz belőle – ahogy elmondta: sokáig egyedüli példaképe Détári Lajos volt. A labdarúgó karrier ábrándját aztán a gödöllői sportiskolába kerülése oszlatta szét, ahol Lacinak kizárólag szertornát kellett gyakorolni, amit kimondottan nem szeretett. Az ott töltött idő alatt meglehetősen rossz tanuló is lett – ez az időszak már némileg egybeesett a zenével való érdemi megismerkedéssel is.

Laci csak hétvégenként járt haza Ajkára, s egy ilyen alkalommal – nagy unszolásra – csatlakozott bátyjához és barátaihoz a Halász kocsmába a szokásos pénteki ivászat erejéig. Itt ismerte meg az ajkai „nagy öregeket”, akik megtanították az élet sok fontos dolgára. Többek között, arra is, hogy a Halászban miért hívják a két nagyfröccs+egy hubi italkombinációt köztudomásúlag „távcsőnek”. Zaza rövid időn belül törzsvendég lett az ajkai Halászban, ahol péntekről péntekre összeült a környék zenekedvelőinek krémje, és a kocsmaasztalnál kézről kézre jártak a másolt kazetták.

Ebben a forgatagos időszakban a tizenhat-hét éves Beck Lacira egyszerre zúdult rá a 70’-es évek hard rockja (Led Zeppelin és társaik), a 90’-es évek alternatív zenekarai, az Európa Kiadó és a Kontroll Csoport, majd végezetül a Kispál és a Borz, amely talán igazán meghatározta zenei ízlését. „Ekkor jön rá egy tizenéves fiú – Zaza saját szavaival –, hogy női mellek is léteznek, és egyszer csak kinyílik a világ.” Ezzel egy időben kezdi el felkelteni Laci érdeklődését, hogy bátyja, Zoli, hova megy időről időre a gitárjával – s nem sokára egy vidéki próbateremben találta magát ő is. Lévén, hogy Zoli és akkori zenekarának tagjai nemigen erőltették meg magukat a próbák alatt, volt ideje kiélni magát próbatermi dobszerkón, mivel a dobolás akkoriban kezdte érdekelni. Miután megtanulta a legfontosabb dobtémákat, már semmi sem tarthatta vissza Lacit, hogy maga is zenekart alapítson, és ez hamarosan be is következett.

Első zenekarának, amit néhány barátjával alapított, kizárólag németnyelvű szövegei voltak, s ha ez nem lett volna elég, a koncepció részét alkotta, hogy mindenki olyan hangszeren játszott, amin nem tudott – így Zaza sem a doboknál foglalt helyet. A több okból is „zajos sikerű” (hajnali háromkor léptek színpadra egy meglehetősen ittas közönség előtt, mindegyszálig fürdőköpenyben, majd szétverték a berendezést) első és egyetlen fellépésükről videofelvétel is készült, de az említett VHS kazetta anyagát, Laci nagy megelégedésére, egyelőre jótékony homály fedi. Ezután nem sokkal jött el az a szinte történelmi pillanat, amikor bátyja, Zoli, régi barátjukkal, Sárközy Zoltánnal (Papával) felkérték Zazát, hogy legyen az éppen alakuló új együttesük dobosa. Innentől már ismerős a történet, sikerek és hullámvölgyek, több mint tíz év 30Y, és el is jutunk a jelenbe, 2013-ba.

Miután Zaza kimerítő részletességgel és szemmel látható élménygazdagsággal elmesélte fiatalkorát, az újonnan alakult „Bezzeg a kurva Beckek” formációról kérdeztük, amiben csak ketten játszanak bátyjával, Zolival. Lacitól megtudtuk, hogy a duó ötlete egészen 2011-ig nyúlik vissza, amikor is kisebb koncepciózavar állt be a 30Y életében, és a tagokban komolyan felmerült annak kérdése, hogy érdemes-e folyatni a zenélést.

Ebben az időszakban, ahogy Zaza fogalmazott, azt hitték Zolival, hogy mint testvérek, már nem kerülhetnek egymáshoz közelebb, mert a zenekari élet miatt túlságosan is „össze voltak zárva”. Ahogy a koncertek ritkultak, a tagok külön-külön kezdtek el lejárni a próbaterembe, s lévén, hogy nem egyeztettek időpontot, gyakorta előfordult, hogy a testvérek épp csak ketten voltak a stúdióban. Az ilyen, alkalomszerű örömzenélésektől felbuzdulva jött az ötlet, hogy duóban kellene játszaniuk; ez a felállás új kereteket nyújtott nekik zeneileg. Ezeknek a próbálkozásoknak az első lenyomata az a négy számból álló demó felvétel, amit 2011-ben vettek fel.

Ezt követően egy időre – a 2012-13-as 30Y Szentimentálé turné végéig – parkoló pályára került a Beckek duó elképzelése, a bemutatkozás egészen az idei ősz végéig váratott magára. Amellett, hogy a csupán gitár, ének + dob felállás egészen új zenei formákat követelt meg a két zenésztől, Zaza hangsúlyozta, hogy a Beckek formáció létrejötte egyáltalán nem zeneileg volt fontos számára. Neki, a bátyjával való felhőtlen együttlétet és gyermekkoruk felidézését jelenti ez az új felállás, amely a közös zenélésen keresztül valósul meg. Az idei év októberében megjelent, azonos című nagylemezük tíz számot tartalmaz, s az albumon Laci énekel is a dobok mellett, valamint szerzőként is közreműködik.

Ugyan senki sem várhatja el egy zenésztől, hogy mint magánembert jellemeze saját magát, de Zaza ebben is kedvezett nekünk – a zenekari dolgok mellett privát életéről is beszélt egy keveset. Elmondta, hogy harminc fölött, két kisgyermek apukájaként már nem úgy viszonyul a zenész élet szükségszerűségeihez, mint korábban. Ha lejön a színpadról, egyszerű családapává változik, és ugyanolyan életet él, mint általában a családos emberek. Életfilozófiája szerint, ezért „inkább él egy skizofrén életet, mint egy elcseszettet”.

Beck Laci, Zaza története sok-sok érdekes, a nagyközönség számára kevéssé ismeretes életeseménnyel gazdagította a hallgatóságot, függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk jártasak a 30Y zenjével, vagy „en bloc” a Beckekkell kapcsolatban.  Beszélgetésünk – azt hiszem, bátran mondhatom – örök élmény marad mindannyiunk számára.

2013. november 25.

Radnai Dániel

30Y koncert a Szent István Téren - beszámoló

30Y koncert a Szent István Téren

Nagysikerű koncertet adott szeptember 13.-án a 30Y zenekar, a pécsi Örökség Fesztivál második napján. A programsorozat egyik legjelentősebb koncertjét a Szent István Tér gyepén felállított nagyszínpadon rendezték meg.

A tíz éves jubileumát ünneplő pécsi zenekar eddigi idei rendhagyó koncertjei a tavaly megjelent Szentimentálé című, új zeneanyaguk turnéja keretében zajlottak; nem volt kivétel ez alól a Sétatéri előadás sem. A koncertet „30Y Szentimentálé” címen hirdették, előrevetítvén a szokásostól eltérő koncepciót. Az összesen 28 szerzeményt tartalmazó új lemez kifinomult, lágy zenevilágának élő megszólaltatásához komoly zenészgárdával egészült ki a csapat, turnéjuk során a fúvósok és vonósok is kísérték az együttest.

A pécsi elődadást - lévén, hogy a zenekar „szülőhazájában” lépett fel – ideje korán nagy érdeklődés övezte; a kezdőnapi Punnany Masif koncertje mellett a rendezvénysorozat leginkább közönségmozgató eseményének minősült. A 20:30-ra hirdetett koncertet már jóval megelőzően, fiatalok hatalmas tömege hömpölygött a nagyszínpad környékén; a 30Y fanatikusaiból és a Sétatér forgatagából kiváló, egyszerűen szórakozni vágyók összevegyült közössége.

A koncert – az ígért startnál valamivel korábban – fél kilenckor kezdődött el. A valamivel kevesebb, mint két órás előadás programját főként az új nagylemez sikerdalai, valamint az elmúlt évek legnagyobb slágerei alkották – újragondolt, áthangszerelt változatban. Megszólalásukban fontos szerepet kaptak az akusztikus hangszerek, illetve a már említett, hangulatfestő fúvósok és vonósok is. Egyet kiragadva a sok közül, a Szentimentálé albumon helyet foglaló Papírsárkány című Bergendy feldolgozásban kiemelt funkciót nyertek a fúvósok; az 1972-es Demjén szerzemény üdítő hatást keltett a Beck Zoliék tolmácsolásában.

Ahogy mondani szokták, „a közönség együtt élt a zenekarral”, az egymást követő dalokat kívülről fújó ifjúság teli torokból énekelt. Egyebek között elhangzott a zenekar talán legsikeresebb dala, a Bogozd ki, természetesen átfazonírozva az új koncepcióhoz, illetve az elmúlt évek egyik legnagyobb 30Y slágere, a Felhő is.

Az utolsó koncertdal elhangzása után a részint a zenétől, illetve a baranyai dombok legminőségibb boraitól kissé megrészegült közönség még hosszasan visszatapsolta a zenekart. A 30Y tagjai elégedetten vonulhattak le a színpadról, elkönyvelve erőfeszítéseik gyümölcsét, a szűnni nem akaró tapsot, és a hazai rajongótábor szeretetét.

Megnyerő, jó hangulatú koncertet láthatott és hallhatott a pécsi Szent István Tér közönsége.

A 30Y idei turnéja a pécsi fellépéssel nem ért a végéhez; újabb rendhagyó előadások realizálódnak az őszi időszak távlatában. Ezen kívül a nemrég alakult Beckek formáció is hamarosan megkezdi működését, melyben Beck Zoli és Beck Laci, a Beck fivérek szólóelképzeléseiknek adnak hangot.

Így – a közönség nem kis örömére – a 30Y gépezet tíz évvel a háta mögött sem áll le.

2013. szeptember

Radnai Dániel Szabolcs

Hanglemezkiadás a magyar popkultúrában - cikk

Hanglemezkiadás a magyar popkultúrában

 Régi koncertfotókon feltűnő, amint az első sorban csápolók között sokan eredeti, papír nagylemez borítót szorongatnak a kezükben. Mióta nem látni ilyet?

A 20. században még ifjúsági szubkultúrából világmozgalommá növekedő popzene kultikus tárgya, a hanghordozó elsőként vinyl hanglemez formájában jutott el a közönséghez, ezt követte a rövid életű, de annál kompaktabb műsoros kazetta, majd a digitális CD, amely lassacskán eltűnni kényszerül napjaink szinte tejesen virtuálissá váló zenei életéből. A CD-t „hivatalosan” 2012-ben temették el.

A magyar hanglemezgyártás - a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat 1951-es magalapítása után – lényegében 1955-ben kezdte meg működését. Hosszú évekig csendes patakként csordogált; a komoly és tánczenei felvételek értékesítése nem kecsegtetett egekig érő profittal.

A „forradalmi” változást – a technika fejlődésével ütemben – a beatzene megjelenése jelentette. Az első beat zenekarok (Illés, Metro, Omega) nagy nehézségek árán megjelenő kis és nagylemezeit hatalmas érdeklődés övezte az ifjúság körében, a drasztikusan emelkedő példányszámok iparosították az addig takaréklángon égő lemezgyárat. Egymást követték az aranylemez (100 000 darab) és nem kevésszer a platinalemez (200 000 darab) minősítést is elérő LP-k.

Ám a sikernek ára volt; a hanglemezgyár monopol helyzetéből adódóan nem minden előadó részesülhetett a nagylemez kiadás lehetőségében, míg egyesek nemzetközi szintű eladásokat produkáltak.(Az Omega Időrabló című lemezét 1,5 millióan vették meg világszerte.) Az MHV liberalizálódására a 80-as évek derekáig kellet várni; a dorogi hanglemezgyár 1978-as felépülése után már széles, exportra is aspiráns palettával dolgoztak – időnként 20%-ot is meghaladó profittal.

1988-ban jelent meg az első könnyűzenei CD; ez az időpont már egybe esik a magyar lemezgyártás kapitalizálódásával. A nyolcvanas évek végétől folyamatosan megjelentek a magán lemezkiadók, melyekből mára már szinte csak megacégek itteni helytartói maradtak; az egykor egyeduralmú MHV is magánvállalattá alakult.

Ha a mai popvilágot tekintjük, félrebeszélés lenne csatlakozni ahhoz a sztereotip gondolathoz, hogy ma már nincsenek olyan jó előadók, mint régen, inkább abban érhető tetten a kérdés problematikája, hogy a zenei termék miként jut el a hallgatósághoz. Annak hozadékaként, hogy manapság megszámlálhatatlan fórumon meg lehet nyilatkozni, nehéz megszűrni a minőségi zenét. Ebből következően nyilvánossághoz nem jutó zenekarok vagy előadók elsikkadnak, még kibontakozásuk előtt megszűnnek. A Cd megjelenése már magában hordozta az illegális sokszorosítás veszélyét, ezt követte az internetes letöltés ellenőrizhetetlensége, amely végleg eldöntötte a kézzel fogható zeneanyagok sorsát. A letöltés „iparágának” lassacskán kialakulnak ugyan a jogi szabályokhoz kötött keretei, de ezek még igencsak gyerekcipőben járnak.

Kérdéses, hogy a zene maradandóvá tehető-e anélkül, hogy materializálódna; elegendő vajon, hogy csak virtuálisan létezzen egy-egy zeneanyag? Elvárható-e, hogy a mai előadók kizárólag koncertezésből éljenek meg? – Amerikában talán, de Magyarországon nem életbiztosítás.

Bizonyos, hogy a zene minden körülmények között lépést tart a világ változásaival, és közeleg a nap, amikor kizárólag virtuális albumok terjednek majd. Ám be kell, hogy valljuk, a bárminemű hanghordozók teljes eltűnésével felsejlik annak a veszélye, hogy a régi „klasszikusokhoz”való hozzájutás nehézkessé válik.

Még ha optimistán azt is feltételezzük, hogy minden egyes hanghordozót sikerül digitalizálni, kimondhatjuk, hogy a zeneanyagok személyes relikvia jellege megszűnik – már nem válnak örök emlékké.

2013. szeptember 21.

Radnai Dániel Szabolcs

Labdarúgás - Magyarország 3 : 0 _ Cikk

Labdarúgás – Magyarország 3 : 0

Az újabb és újabb labdarúgó világversenyekhez közeledve, a vb és eb selejtezők utolsó harmadában minduntalan megfogalmazódik a kérdés: mi a baj a magyar futballal?

Lehetünk csak egyszerű tv-néző focikedvelők, vagy akár fanatikus drukkerek, de mindannyiunkra hatással van a magyar válogatott szereplése (vagy tengődése?) az európai futball világában. Nemzeti ügy.

A több mint 110 éves múltra visszatekintő Magyar Labdarúgó Válogatott mostani viszonyítási pontja – amely egyben eme írás aktualitását is szolgálja – az a legutóbbi két világbajnoki selejtező mérkőzés, amiket Romániával és Észtországgal vívtunk nemrégiben. Előbbi lesújtó veresége, valamint utóbbi eufórikus, fölényes győzelme elgondolkodtató – számadásra, visszatekintésre késztet. Milyen út vezetett idáig, hogy ma, 2013-ban megint igencsak távolinak, szinte utópisztikusnak tűnik a világbajnokságra való kijutásunk – a penge élén táncolunk.

A jelenkor és általánosságban az elmúlt 20-25 év krónikája oly kiábrándító, hogy lassacskán test idegennek hat visszagondolni arra, hogy valaha a Magyar Labdarúgó Válogatott milyen fényes eredményeket ért el nemzetközi szinten. Közhelyes és hiábavaló a múlt sikereivel példálózni, de napjainkban már ez marad vigasztalásul a magyar foci sorsát szívükön viselő rajongóknak.  „Bezzeg annak idején a Puskás, a Bozsik, no meg az Albert Flóri!” – hajtogatják szüntelenül az idősebbek, s ami a legbosszantóbb: nekik van igazuk.  Ez persze nem azt jelenti, hogy a mostani generáció nem termel kiváló futballistákat, de a múlt század nagyjait hiába keressük bennük. Globális változások történtek, amik nem oldhatók meg a néhány évenkénti szövetségi kapitány váltogatással. A számokkal kifejezhető eredményeket is csak múltidéző jelleggel említethetem: két világbajnoki ezüst (1938, 1954); egy Európa-bajnoki bronz (1964); három olimpiai arany (1952, 1964, 1968), valamint 1-1 ezüst és bronzérem – csak a legjelentősebbeket kiemelve. 1986: az utolsó év, amikor kijutottunk a világbajnokságra, s azóta tartanak a csend évei. A „hőskorban” impozáns sikereket elérő magyar csapat több mint két évtizede a kézzel fogható középszerűség érzetével figyeli a labdarúgó világversenyek alakulását. Az elmúlt évek alatt szinte semmilyen említésre méltó esemény nem történt a válogatott háza táján, néhány egyszeri (s nyilvánvalóan következmény nélküli) kiugrás kivételével. Ezek közé tartozik például a 2004-es idegenbeli, 0 : 2 arányú győzelem Németország ellen, vagy a  2007-ben rendezett barátságos mérkőzés a friss világbajnok olasz válogatott ellen, amit 3 : 1 arányban nyertünk meg – hazai pályán.

 Az elmúlt héten lejátszott két mérkőzés tökéletes képet ad a hazai futball jelen állapotáról. A Románia elleni három-nullás vereség apátiába döntötte, és szélsőséges kritikai áradatnak tette ki a magyar focivilágot; majd az ezt követő, Észtország elleni fölényes 5 : 1-es  győzelem újra felcsillantotta a vb-re kijutás halvány  reményét. Ezek vagyunk mi 2013-ban, elégedetlenkedünk és morzsákban reménykedünk.

Miben van a hiba?

Nem elég jó a játékosállomány, vagy a külföldre szakadt hazánk fiai árnyékolják be a hazai bajnokság kiválóságait? Több pénz kellene a futballra költeni, stadionokat kell-e építeni? Vagy az ifjúság hozzáállásával van probléma; megváltozott futball iránti szemlélet az elmúlt években? Hány Mészöly Kálmán-féle kifakadás kell még ahhoz, hogy valamilyen érdemi változás kezdődjön a magyar futball terén?

A válaszokat minden bizonnyal a jövő nemzedék fogja megadni.

2013. szeptember 14.

Radnai Dániel Szabolcs

                                                                                                                              

Nincs más út, csak Isten útja - publicisztikai esszé

Nincs más út, csak isten útja

2013, augusztus 17.-én, a Szegedi Szabadtéri Játékok keretein belül mutatták be az immár harminc éves nemzeti rockoperát, az István, a királyt.

A Szörényi-Bródy kultuszmű harmincéves jubileumára Alföldi Róbertet, a Nemzeti Színház frissen leváltott igazgatóját kérte föl a szerzőpáros, nem kis politikai és ideológiai vitát keltve ezzel a magyar közéletben.

Az előadást augusztus 20.-án, államalapításunk ünnepén vetítette az RTL Klub, így tévénézők milliói láthatták a darabot. Eme írás alapját is a tv-felvétel képezi.

-

Ehhez hasonló nagy múltú művészi produktum újabb és újabb előadásainál minduntalan előkerül az eredetivel való összehasonlítás gondolata. Ez hatványozottan igaz, ha egy harmincéves jubileumról lévén szó.

Tudjuk és érezzük, hogy az István, a király 1983-mas, legendás királydombi előadásának a hatását egyetlen újkori feldolgozás sem ismételheti meg, de reménykedhetünk, hogy az idő múlásával egyre több megvilágításban láthatóvá válik a közönség előtt – előttünk – ez a korszakos remekmű. Véleményem szerint ebben a szellemben érdemes értékelni az idei, Alföldi-féle produkciót is, amely – nyugodtan mondhatjuk – hosszú évek után a leginkább rendhagyó előadás a rockopera történetében.

Egy csöppet visszatekintve a múltba, a Kádár-rendszer vége felé bemutatott, akkor még lázadónak és formabontónak tekintett darab sok-sok feldolgozást megért az elmúlt három évtizedben. Az ősbemutatót követően az akkori közvélemény ünnepelte a rockoperát, s – mint Jávorszky Béla Szilárd mindenre kiterjedő elemzéséből kiderül – már akkor sokan más-mást láttak benne. Igazolva ezzel, hogy az „István” rengeteg, életünket meghatározó konfliktust feszeget, melyekben gyakran különböző válaszokat vélnek látni a nézők. Ennek egyik közkeletű szemlélete szerint az 1983-mas bemutató nem csak rock történeti esemény, hanem az első komolyabb tömegdemonstráció volt – az akkori rendszer ellen. Nos, erről a Királydombon összegyűlt 120 ezer embert kellene megkérdezni…

A zajos sikerű premier után 1984-ben jött a Szegedi Szabadtéri Játékok, majd hosszú, a Nemzeti Színházban eltöltött évek következtek a darab számára. 1990-ben – meglovagolva a rendszerváltást – a Népstadionban került színre, mintegy fölvezetvén az újra összeálló Illés-együttest. A részint eredeti szereposztású, egyébiránt rendkívül hatásos előadásról tv-felvétel is készült, ám hivatalos kiadása vagy vetítése sajnálatosan akadályokba ütközött. Ezt követően – átlépve kis hazánk határait – a sevillai világkiállításra is eljutott a darab, 1992-ben mutatták be nagy sikerrel. A következő – nagyobb jelentőségű – időpont az „István” történetében 2002 augusztusa, mikor is napvilágot látott – a Szörényi-trilógia részeként - a rockopera felújított változata az Esztergomi Nyári Játékokon. A majd két évtizedes Koltay Gábor általi rendezés után Iglódi István vette kezébe a művet; az előadásról DVD felvétel is készült. Egy évvel később – hosszú évek várakozása után – Csíksomlyón mutatták be a darabot a határon túli magyar közönségnek; az előadás végén a magyar mellett a székely himnusz is elhangzott. A történelmi jelentőségű, húsz éves jubileumi bemutató emlékét szintén DVD felvétel őrzi. A 25 éves jubileumi előadás szereplőgárdájának összeállítását – nyugati módszerrel – televíziós válogató műsor előzte meg, a Budapest Sportarénában mutatták be 2008, június 18.-án, Feke Pál (mint István) és Vadkerti Imre (mint Koppány) főszereplésével. Az előadást, a 2003-ban elhunyt Boldizsár Miklós, a darab alapját képező dráma írója emlékének ajánlották. Az István, a király történetében – az eredeti dupla LP-t leszámítva természetesen – talán ez az előadás tartalmazta a legerősebb zenei alapot. Exluzív kiadású CD és DVD felvételen is megjelent.

Újabb öt év elteltével az István, a király diadalmenete elérkezett jelenünkbe, 2013-ba.

A harminc éves évfordulót komoly előkészületek előzték meg; már 2012-ben döntöttek a rendező személyéről az alkotók – Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház frissen leváltott, még hivatalában lévő igazgatóját választották direktornak Szörényiék. Idővel a leendő főszereplőket is megismerhette a közönség; István megformálására, immár másodszorra Feke Pál lett predesztinálva, Koppány szerepét pedig a Stohl András kapta. Utóbbi megválasztása már korán éles vitákat váltott ki közéleti körökben, lévén, hogy Stohl András nem sokkal a börtönből való szabadulása után fogott újra színészkedéshez, kevesen szavaztak neki bizalmat. (Egyébirányt az idén nyáron bemutatott, szintén Szörényi-Bródy szerzőségű Kőműves Kelemenben Stohl kapta a főszerepet – Alföldi rendezésében.)

Egy szó, mint száz, a harmincéves jubileumot nem csekély várakozás előzte meg, amely nem mellesleg jelentős politikai vetülettel társult (Alföldi megválasztása nyílt kiállás volt a jelenkori magyar kultúrpolitika ellen). A sors fintora talán, de az éppen húsz évvel ezelőtt bemutatott Szörényi mű, az Attila, Isten kardja premierjét is hasonló, politikától fűtött kritikai áradat jellemezte; jószerivel nem vállalkozott senki a darab objektív értékelésére. S lám, a történelem gyakran ismétli önmagát…

Az idei bemutató előtt – különböző alkotói megnyilatkozásokból – már sejteni lehetett, hogy ízig-vérig kortárs darabot fog látni a közönség, mely be is igazolódott; nem csalódtunk Alföldi Róbertben. A rendező alapvető koncepciója, a mű eszmei harcának és konfliktusának fölmutatása volt, amit nem szükségeltetik korhű környezetbe bújtatni – minden korban egyenértékű tanulságokat hordoz.

Az augusztus 17.-én bemutatott, majd 20.-án adásba került felvétel azonnal megosztotta a magyar közízlést; a sajtóban özönlöttek a legkülönbözőbb, szélsőséges véleménynyilvánítások; volt, aki csodálta és magasztalta, és persze aki betiltásra ítélte. (Hogy mást ne is említsünk…) Sokat mondunk, ha egy-kettő objektívnek tűnő kritika jelent meg, de ezek sajnálatosan többnyire az értelmetlen gúnyáradat árnyékában maradtak.

Írásom nem titkolt szándéka pótolni ezt a hiányt.

Mint mondottam, magam is kortárs darabra számítottam a bemutató előtt, s ennek minden velejárójával; modern jelmezekkel és modern díszlettel. Mindent egybevetve, az elmúlt évek, évtizedek, lassacskán népviseleti bemutatóknak is beillő előadásai után jót tett a darabnak egy kis vérfrissítés e téren. S mondjon akárki akármit, az előadásra fölös teherként nehezedő korhű ruhák nélkül közérthetőbb az egész mű!

A díszletről szintén csak pozitívan nyilatkozhatok; a gigantikus Magyar Szent Koronát formázó színpadkép egyszerűen zseniális.

A darabot egész végig hatásos tömegjelenetek jellemezték; a karzatról letekintők és a „küzdőtér” résztvevői jól elkülönültek egymástól, követhetővé téve ezzel az eseményeket. Egy-két kivételtől eltekintve a színpadi koreográfia is tökéletes volt.

 A hangszerelés tekintetében, úgy gondolom becsülendő annyi év jól bevált, zenei alapra való ráéneklés után élő kísérettel színpadra állítani a rockoperát; a zenekarnak jó helye volt a Szent Korona tetején. Ellenben megmagyarázhatatlan kérdés számomra, hogy bizonyos tételek tempóját miért kellett jelentősen gyorsítani? Egy-egy dalt (pl.: Szállj fel szabad madár) követhetetlenné, a színészek számára nehezen énekelhetővé tett a tempóváltás; vélemény szerint a darabot záró Felkelt a napunk is némileg vesztett a hatásából emiatt. Ettől eltekintve a zenekart elismerés illeti.

Kimondható, hogy a rendező a végleteket mutatta fel a két egymásnak feszülő oldal külsőségeiben. A Koppány által vezetett, „óhitű” magyarok szedett-vetett ruházatba lettek öltöztetve; szélsőséges érzelemkitöréseik szinte rémítő hatást keltettek. Ezzel szemben az egyháziak tisztaságot sugározó viseletben jelentek meg a színpadon, melyhez fegyelmezettség, mi több, könyörtelenség látszata társult. Első látásra túlzásnak tűnt, hogy az egyház, mintegy orwelli bűnszövetkezetként lett ábrázolva, mindez ötvözve a hatvanas évek munkásőrségének módszereivel, de rá kellet jönnöm, hogy mindez nem nevezhető kereszténygyalázásnak. Sajnos mind tudjuk, hogy a történelem egyes időszakaiban az egyház valóban ehhez hasonló szuperhatalomként működött, és éppenséggel nem bánt kesztyűs kézzel a „vallás hatalmának” nem behódolókkal. Ily módon hiteles a kép.

Néhány apróságot kiragadva a darabból, a luxusautóval és/vagy tarbanttal való színpadra érkezés, mint olyan nem nyerte el a tetszésemet, hatásvadász elemnek tartom, Torda (Novák Péter) gitárt ragadásával egyetemben. Ezzel szemben nagyszerű fogásnak vélem Réka szemétszedését a gyarló, éhenkórász nép után, mely hűen mutatja tiszta, keresztény érzéseit és sorsközösség vállalását társai felé. Az ősbemutató sztárjainak szerepeltetését nem tudtam hova tenni; Nagy Feró még megállta a helyét, de furcsa volt látni, ahogy az egykor István szerepét legendásan sokáig alakító Varga Miklós megjelent a színen Regősként. A mű legérdekesebb része pedig - gyanítom, sokak számára – a finálé volt, mikor a Felkelt a napunk hangjaira a magyar nép, István népe bevonul a Szent Korona belsejébe és bezárul – önmagába. Eme sokat sejtető befejezés – véleményem szerint - tökéletes képet ad rólunk, magyarokról, akik ugyan mind mások vagyunk, de csak összefogva, ha kell, erőszakkal összezárva tudunk együtt élni a magyar ég alatt.

Végignézve a szereposztást, idő előtt rá kell jönnünk – amit egyébiránt a „hivatalos” kritika is megemlített -, hogy a színpadon fölvonulók nagy része inkább színész mint énekes. Ez alól a legszembetűnőbb kivétel rögtön a címszereplő, István megformálója, Feke Pál. Az énekes-színész abban a kegyben részesült, hogy másodszorra vehette magára István köpönyegét; nagy szó ez, hiszen a darab történetében kevesen mondhatják el magukról, hogy egynél többször nyerték el a címszerepet – a két egész évtizedig „regnáló” Varga Miklóson kívül. De lévén, hogy Feke Pál öt évvel ezelőtt is meggyőzően szerepelt Istvánként, most is jó döntésnek bizonyult. Ez esetben viszont egész mást kellett nyújtania, mint akkor; nyomaiban sem hasonlított a 25 éves jubileumon látott Istvánra. Éneke, mint mindig, most is rendben volt, viszont – némileg a dalok tempója és a dramaturgia miatt – gyakran előfordult, hogy nem volt alkalma a tőle elvárt módon kiengedni a hangját. Ettől függetlenül erőteljesen játszotta a lelkében tiszta és hitében erős, ám vívódó trónörököst, aki végül a jó útra vezette a rá bízott népet, s vállalta annak következményeit is.

A darab másik központi szereplője, a jellemében szintén dinamikus Koppány megformálója, Stohl András – a gúnyos jóslatok ellenére – szintén jó alakítást nyújtott. Nyilvánvalóan hiába keressük benne Vikidál Gyula elemi erővel megszólaló hangját, de el kell ismernünk, hatást gyakorolt a nézőre. Hangja ugyan operettes a szerephez képest, és gyakran küszködött a magasságokkal a színpadon, de játékában erő volt; méltó módon alakította a saját képére formált Koppányt.

Az „istváni oldal” színészei közül szinte mindenki dicséretre méltó alakítást nyújtott, kezdve a karizmatikus Asztrik apátot megformáló László Zsolttal, aki – énekbeli hiányosságait ellensúlyozva – a darab központi szereplőjévé vált. Szintén erőteljes játék jellemezte Udvaros Dorottyát, aki remekül alakította István gyásztól megkeseredett és a bosszútól elvakult anyját. Géza fejedelemként, majd krónikásként is megállta a helyét a színpadon Blaskó Péter; érdekes színfoltja a darabnak a finálé utáni megjelenése, amikor a himnuszt énekelve szemléli a koronába zárt magyar népet. Tökéletes választás volt Gizella szerepére a szép vonású Radnay Csilla; István hitveseként jól alakította a hideg német szépséget.

Koppány hívei közül kiemelendő volt, a lázító Laborcot alakító Szemenyei János – sajnos kevés ideig tartó – játéka. Koppány feleségei, illetve a hataloméhes magyar urak nem sok újat hoztak a rockopera három évtizedes történetébe, ezen kívül a szereplőgárda talán egyetlen negatívumaként említeném meg Novák Péter jelenlétét, aki ugyan mutatós volt Tordaként, de határozottan túljátszotta a szerepét.

S végül, de nem utolsó sorban – külön bekezdéssel áldozva – kell kiemelnünk a két tábor határán elhelyezkedő Rékát, Koppány lányát, és az őt megformáló Tompos Kátyát. A darab egyik legkülönlegesebb szereplőjét alakító fiatal színésznő játékát a legelmarasztalóbb kritikák is pozitívan értékelték; sokak szerint a legjobb színészi teljesítmény a darabban. Ha másban nem is, de e tekintetben csatlakoznom kell a nagy tömeghez, lenyűgözőnek tartom Tompos Kátya alakítását. Játéka őszinte és – szerepéhez híven – tiszta volt, énekhangja pedig gyönyörű. Az egész előadás egyik legszebb jelenete volt, mikor Istvánnal, kéz a kézben énekelték az Oly távol vagy tőlem című dalt.

Mindezek után, már csak némi számadással tartozom, teljesítvén azt a kötelességemet, hogy elmondjam, ennyi év után miről szól, mit mond, mit ad át nekünk ez a darab, az István, a király.

Az általam feltett kérdésre a válasz egyértelmű: ugyanazt, amit harminc évvel ez előtt, 1983-ban a Királydombon. Sok-sok év telt el az óta; megváltozott a világ, a politika, a magyarság, a hitünk és minden más, de az István, a király még mindig ugyanazokat az alapvető erkölcsi eszméket hordozza, mint megszületésekor. Eltelhet száz év is, de az önállóság és közösség kérdése örökké végigkísér minket, mindig aktuális marad. Így, ha az idők folyamán újra és újra bemutatják ezt a – mára már legendássá vált – darabot, nem az a feladatunk, hogy a szerint ítéljük/kezeljük, hogy milyen szelek fújnak, mert a mondanivalója nem lehet más. Az pedig, hogy a darab megosztja az embereket, annak a szomorú igazságnak a velejárója, hogy az István és Koppány között vívódó tömeg mi magunk vagyunk. Nem beszélve a hatalomhajhász magyar urakról, akik pénzért, alamizsnáért föladnak mindent – elvet, erkölcsöt. Ők mind mi vagyunk, a darab pedig nemzeti lelkiismeretünk, amely gyakran nem olyan tiszta, mint hisszük. Mindenki úgy ferdítené István király tetteit, hogy saját magát igazolja, pedig mind tudjuk, „nincs más út, csak Isten útja”.

István igazsága abban áll, hogy tudta, mi jelentheti a békét az ország számára, és azzal is tisztában volt, hogy milyen eszközökkel érheti el mindezt. A középkori Európában egy nép sem számíthatott könyörületre a kereszténység megtagadása mellett – ez alól mi sem voltunk kivételek. S, bár szimpatikusak, mi több hitelesek előttünk Koppány elvei, nem helyezhetjük István elé, mert be kell, hogy lássuk, kettőjük közül István szolgálta messzemenőbben a nép érdekét – még ha ez vérontással is járt. Ebből fakadóan nincs erkölcsi alapunk mindig újraértelmezni kettőjük harcát, hiszen az ilyen műveknek „csupán” annyi a lényegük, hogy felmutassák ezeket a történelmi konfliktushelyzetet számunkra – tanulságként.

A darab alapgondolata, mi szerint vágyunk arra, hogy közösségben éljünk, de önállóak akarunk lenni, olyan ellentét, amely örök kérdéskör marad a magyarság számára, és nem fakul meg évtizedek múltával sem. Ezt jelentette az István, a király harminc évvel ezelőtt is, és ezt kell, hogy jelentse harminc év múlva is. S ez alól az idei bemutató sem kivétel, mely, mint mondottam, hosszú évek óta az egyik legkülönlegesebb előadás volt a darab történetében. Dicséretet érdemel ezért Alföldi Róbert, aki legyőzve a konvenciók korlátait, 21. századi szemmel álmodta színpada nemzeti kultuszművünket, úgy, hogy az befogadható legyen a közönség számára. Átütő előadás volt!

2013. augusztus 31.

Radnai Dániel Szabolcs