Érvelés egy érettségi feladatsorból 2. - A tudás átörökítése

A tudás átörökítése

„Létrejön egy zseniális gondolat egy adott korban, állapítottam meg magamban,

majd megfigyeltem, milyen elképesztő torzulást szenved ez a gondolat akkor, amikor az úgynevezett elsajátítás címén zajló zavaró folyamatok megindulnak: a tudás átvételekor a megértésnek döntő szerepe van, márpedig minden megértés speciális, perszonális, eseti, véletlenektől, szituációktól, körülményektől függő. Maguknak az eredeti gondolatoknak is hasonló a sorsuk tehát, mint az anyanyelvi megnyilatkozásoknak: lényegük transzponálhatatlan, átvehetetlen, elsajátíthatatlan.”

Forrás: Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol. Huszonöt beszélgetés ugyanarról.

Magvető, Budapest, 2012, 78 -79.

Krasznahorkai László, a tudás átörökítésével kapcsolatos véleményével csak részben értek egyet.

Az író álláspontja szerint egy „zseniális gondolat” elsajátításakor helyrehozhatatlan károkat szenved, s így átvétele hasztalan.

Véleményem szerint – már amit a saját tanulmányaim során tapasztaltakból mondhatok – a tudás átadásakor fellépő ferdülések törvényszerűek és elkerülhetetlenek. A jelenség létezése vitathatatlan de azzal semmiképp sem értenék egyet, hogy ez meggátolja a kultúra átörökítését.

Úgy képzelem el, hogy egyetemes tudás csak egy van, melynek alappillérei mindenki számára ugyanazt kell, hogy jelentsék. Ezeknek az elemi tudásanyagoknak a hitelét évszázadok igazolják. Azonban ahogy ezeket a nagy egységeket kisebb részekre osztjuk, úgy az igazság is sokrétűvé válik. Így egy kulturális termék nem tud az összes részletével, változás nélkül beépülni az emberek tudatába. Ezt valóban rengeteg tényező befolyásolja; egyéni szubjektumok, viszonyulások; adott szituáció; más emberek hatása; szociális környezet stb.

Ez a folyamat leszűkítve és specializálva művekre, írókra rendkívül sokszínűen alakulhat – s természetesen minden emberrel másképp. Mert akármennyire közhelyes, mindannyian mások vagyunk. Példaként tudom felhozni Petőfi egyik legszebb, híres versét, A puszta télen-t. Kétségtelen tény, hogy a költemény tájlíra, és az Alföld szépségét tárja elénk; ezt mindenki által elfogadott álláspont. Ellenben az, hogy a vers végén megjelenő nap metafora a királlyal, s véres koronájával politikai sejtetés-e, vagy csak ártalmatlan költői kép? Ez már sokkal vitathatóbb kérdés, ami nem része az egyetemes tankönyvi tudásnak. Erre már nekünk kell választ adnunk. S az, hogy miként vélekedünk egy ilyen, vagy ehhez hasonló kérdésről, attól függ, hogyan jut el hozzánk a „gondolat”. Ilyenekről szoktak disputálni meg vitairatokat írni kellően hozzáértő emberek.

Lehetetlen, hogy mindenről ugyanúgy vélekedjünk; ezért konvertálódik valamelyest mindenképpen a hozzánk eljutó tudás. Személy szerint úgy vélem, hogy ez mindig is így volt, és mégis működik a mai napig. A tudás mindenkinek mást jelent, de maradandó. Változását nem nevezném torzulásnak.

Mindezek fényében, az író radikális véleményével nem tudok osztozni.

2013. június 11.

Radnai Dániel

Kölykök a hátsó udvarból - Beszámoló / tudósítás / esszé

Pécsen jártak a „Kölykök a hátsó udvarból”

Korál koncert a Zsolnay Negyedben

Hetek óta díszítik Pécs belvárosát néhol óriási, helyenként egészen apró plakátok, felhívva a figyelmet a közelgő nagy eseményre: június 1-én jön a Korál! A „Homok a szélben – retro koncert” címmel hirdetett hangversenynek a Zsolnay Kulturális Negyed adott otthont, eredetileg a létesítmény „fedetlen” pirogránit udvarában, mely néhány nappal az előadás előtt – a változékony időjárásra való tekintettel – az E78 koncertteremre módosult.

A Korál együttes

Áldozva a Korál együttes munkásságának, elöljáróban íme némi történelmi visszatekintés a zenekarról.

A hetvenes évek derekán, a már a Neotonból és a zajos sikerű Taurusból ismert Balázs Fecó - visszatérve a vendéglátózásból – saját zenekar létráhozására szánja el magát. Ebben az időszakban vált esedékessé Koncz Zsuzsának az Illés-Fonográf alkotóközösség mellett/helyett egy kísérőzenekar igénye. Erre a célra jött létre, 1975 tájékán az első Korál formáció, melyben Fecó lelkes fiatalokkal kiegészülve vállalta a kísérő-zenekari szerepet. Ugyan a Koncz Zsuzsával való fúzió csak tiszavirág életű volt, ebből a korszakból is maradt fent zenei ékkő, az országos slágerré vált Hazafelé című dal, melyet végül maga Fecó énekelt el. Az 1977-es Som Lajos életműkoncert élménye – ahol többek közt összeállt a Taurus is – megerősítette Fecóban, hogy egy igazi rock együttes alapítása a megoldás, melyben az általa képviselt líraiság és a kemény zene ötvöződik, s vele – nem titkolt szándékkal – átmenthető a Taurus örökség is. A megvalósítás nem váratott sokat magára; 1978. május 1-én mutatkozott be a mai értelemben vett Korál együttes a Budai Ifjúsági parkban – hatalmas sikerrel. Az 1983-ban kialakult No.1.-es (és a mai napig tartó) felállásból akkor még csak Fischer László szólógitáros segíttette Fecót, átörökítve, s egyben feledtetve ezzel az egykori Gitárkirály, Radics Béla játékát. A bemutatkozás után kétszeri dobos csere következett, az 1980-ban megjelenő, Korál I. című nagylemezükön már a jól ismert Dorozsmai Péter dobolt. Az említett album kirobbanó siker lett, mintegy negyedmilliót adtak el belőle. 1981-ben indultak a Táncdal és Popfesztiválon, ahol közönségdíjat nyertek a Homok a szélben című dalukkal, s ennek velejárójaként országos ismertséget szereztek. A Korál a 80s évek egyik legsikeresebb zenekarává vált, sajátos lírai-rock muzsikájukkal széleskörű rajongótáborra tettek szert. Megállás nélkül koncerteztek itthon és külföldi KGST-kötelékű országokban; első albumukat követően további két nagylemezt készítettek, ezeknek címei: A túlsó part (1982) és Az óceán (1984) – mindkettő aranylemez lett. Utóbbit már a végleges felállás készítette Fekete Tibor „Samu” basszusgitárossal. A korál 1986-ban ünnepelte tízéves felállását a sportcsarnokban, s ezt követően egy időre felhagyott a koncertezéssel. A csönd évei soká tartottak, Balázs Fecó és a tagok más utakon jártak, szólómunkákkal foglalkoztak. Első ízben 1993-ban jelentkeztek; új lemezt készítettek Balázs Ferenc és a Korál címmel, de mivel az albumot nem övezte promóció és turné, nem vált ismertté. A közönség érdeklődése viszont nem szűnt a legendás zenekar iránt; ennek eredményeként 1997. szeptember 19.-én újra összeállt a nagy csapat egy óriási koncert erejéig, a Kisstadionban. A produkció a Korál együttes történetének talán legnagyszerűbb előadása volt, kirobbanó siker övezte. A mintegy két és fél órás koncertről hang és videofelvétel is készült, és elnyerte az „Év Koncertje” – Emerton díjat. A nagy visszatérés nem maradhatott folytatás nélkül; a megkérdőjelezhetetlen siker és a közönség szeretete arra ösztönözte a tagokat, hogy ott folytassák a zenélést, ahol abbahagyták. Ezt követően az együttes újra aktivizálta magát; Balázs Fecó szólótevékenységétől jól elkülöníthetően koncerteznek – a tagok elfoglaltságai miatt – változó gyakorisággal, a mai napig. 2006-ban új lemezzel is előálltak, amely a Ne állj meg soha! címet viselte. Tevékenységük a jelenkor vadregényes zenei életének legmagasabb színvonalát képviseli; előadásaikkal időről-időre elnyerik a már változó összetételű közönség szimpátiáját.

Itt tart a Korál együttes ma, 2013-ban!

A pécsi koncert

Az előadást az első pillanattól nagy érdeklődés övezte; az utcai plakátok mellet internetes és rádiós hirdetések is reklámozták a bulit. Bizonyára sokak számára nagy esemény az ilyen; viszontlátni egy régi legendás csapatot, amely egy egész generáció fiatalságát jelentette.

Mindemellett kétségkívül kivételes alkalom, abban a tekintetben is, hogy a Korál – mindenféle rosszindulat nélkül – nem tartozik a manapság legtöbbet koncertező zenekarok közé. Egy éven belül hozzávetőlegesen nincs 20-25-nél több előadásuk, de ezeken a bulikon mindinkább a minőségre törekszenek. Így sajnos előfordul, hogy egy-egy településen évekbe telik, mire újra megfordulnak a fiúk.

Pécsett legutóbb 2007-ben játszott a zenekar, az Expo Centerben. Azon szerencsések közé tartozom, akik részt vehettek ezen a koncerten; szerteágazó koncertélményeim egyik legszebb darabja volt ez az buli. Ezen kívül 2009-ben járt Balázs Fecó városunkban; az Apáczai Csere János Nevelési Központ színháztermében adott szólókoncertet egy ígéretes fiatal rock zenekar kíséretében – nevezetesen a Parrag együttessel -, ahol szintén hallhatott Korál nótákat a közönség.

Lévén, hogy 19 órára hirdették a kezdést, már hat óra előtt nagy volt a sürgés-forgás a Zsolnay Negyedben. A létesítmény összes bejárata felől érkeztek a rajongók; a buli izgalma benne volt a levegőben. A pirogránit udvarból nyíló, E78 névre keresztelt koncertterem előterében már kisebb tömeg gyűlt össze, folyamatosan ment a jegyváltás. A terem ajtajánál várakozókhoz időközben megérkeztek a helyi sajtó képviselői is; néhány vállalkozó szellemű rajongót kérdeztek meg Korálos élményeikkel kapcsolatban.

Negyed órával az ígért kezdés előtt engedték be közönséget, helyet foglalni.

Az E78 elűzi az ember minden kétségét a felől, hogy az előadáson bármi is a technikán múlhat; modern kialakításával és felszereltségével impozáns benyomást kelt. A 600 férőhelyes koncertterem jobboldali részében alakítottak ki ülőhelyeket a kényelmesebbek számára, a bal oldalon szabadon hagyott tér szolgált a csápolóknak. A kapunyitás utáni néhány percen belül megtelt a tér rajongókkal, minden készen állt egy nagy bulira.

Az ígért időponthoz képest csekély – megbocsátható – csúszással indult a koncert, mikor is tapsviharral övezve megjelent Balázs Fecó a színpadon.

Rutinosan, jókedvűen és nem mellesleg hatalmas szeretettel köszöntötte közönségét, és invitálta néhány taktus erejéig egy közös éneklésre, ahogy a pályája első korszakából jól ismert Neoton slágert, a Kell, hogy várj-t kezdte játszani. Ezzel megadatott a tökéletes alaphangulat, következhetett a zenekar konferálása, és egymás után megjelentek azok a jól ismert „Kölykök a hátsó udvarból”: Fischer Laci a gitáron, aki kemény rockról gondoskodik; Dorozsmai Peti a doboknál; s végül Fekete Tibi Samu basszusgitáron. A legendás csapatot ez alkalommal egy második gitáros is segítette, a Korál Forever Band-ből jól ismert Kiss Zoltán személyében.

Eztán nem volt más hátra, elindult rock gépezet; a Hangoddal ébreszt a szél-re tapsolhatott a közönség. A régi fiuk úgy szóltak akár fiatal korukban, azzal a különbséggel, hogy még több tapasztalatot szereztek az óta.  Hihetetlen gyorsasággal váltották egymást a dalok, melyek között helyet kaptak a korai legendás Taurus nóták is. A közönség is felvette a zenekar ritmusát; óriási hangulat kerekedett. Már a koncert első felében hallhattunk kivételes hangszerszólókat; Fecó Hammond-játéka ismét élmény számba ment, hogy Fischer Laci virtuóz gitárfutamait ne is említsük. A ritmus szekció is remekelt; korosztálya egyik legjobb dobosaként Dorozsmai most is maximálisan teljesített, Fekete Tibi Samuval egyetemben. Kiss Zoltán, aki Balázs Fecó megjegyzése szerint – bizonyítottan – minden Korál számot fejből tud; biztonságos játékával hozta a kísérő gitáros szerepét, s emellett bizonyos énekes-vokalista részekben is besegített Fecónak.

A kötelező rock dalok után Fecó egyéni, lírai blokkja következett; ekkor a zenekar egy időre lement pihenni. Sokak kedvencei ezek a lírai dalok, nélkülük elképzelhetetlenek a Korál koncertek. A felszabadult Kevés voltam neked című dal alatt/közben tért vissza a zenekar, mintegy kiteljesítve a zenei hatást. Újabb feledhetetlen klasszikusok következtek; többek közt megszólalt a koncert „címadó” darabja, a régi fesztiválos dal, a Homok a szélben is. A páratlan rock szerzemények közül kiemelkedett a kevéssé ismert Tékozló fiú, amiben Fischer Laci a tőle megszokott virtuozitást is fölülmúló gitárszólót pengetett. A finálé előtt nem sokkal - koncert csúcspontján – a keményen robogó Ne állj meg soha! is elhangzott; a dalban közbeékelve szokás szerint helyet kapott Dorozsmai Peti gigantikus dobszólója, mellyel sokadszorra bizonyította dobtudását a közönség előtt.

Lírai zongora hangok jelezték, újból pihenni megy egy kicsit a zenekar. Fecó egyedül maradhatott a gondolataival és a közönségével, hogy méltóan előadja a mára már hitvallásává vált Maradj velem-et. Ezt követően megszólaltak az „enyhet adó” Hazafelé akkordjai, mire újra a húrok közé csapott a zenekar a második versszaktól, elhozva a katarzist a koncert végére, s ekkor már az egész közönség együtt énekelt. Az első meghajlás, és köszönet-tiszteletnyilvánítás után a zenekart visszatapsolók vágyai is teljesültek: a fiúk ráadásként eljátszották az örök búcsúzó rock nótát, a Válaszra várva című dalt, valamint végső lezárásként a Taurusos Szólíts meg vándor-t.

A legendás csapat tagjai a felvételről bejátszott lírai Fecó slágerre, az mindenki által ismert Érints meg hangjaira hajoltak meg végül, élvezve munkájuk gyümölcsét – a szűnni nem akaró tapsot.

Azok a szerencsések, akik vették a fáradtságot, az időt, és a pénzt, hogy jegyet vegyenek erre a koncertre; nem akármilyen két órát tölthettek el. A Korál együttes történetében sokadszor bebizonyította létjogosultságát a magyar rockzenében; felfejthetetlen élményben részesítve a pécsi Zsolnay negyed közönségét. Szép volt fiúk, sok ilyet még!

 2013. június 3.

Radnai Dániel

Rendhagyó heti elmélkedés (2013. 05. 26.) - A száműzött

A száműzött

Száraz faleveleket fújt a hajnali szél a város poros utcáiról. A rég nem látott otthon még félálomba merülve figyelte, ahogy a száműzött visszatér.

Éjszaka indult útnak, hogy senki ne lássa, csak az ég és a csillagok voltak a társai a hosszú úton. Gyaloglábon jött egész végig, nem veszíthetett már el semmit, csak egy kétely volt a szívében: ha el nem veszthet, akkor van-e remény visszaszerezni valamit az idők eltékozolt vagyonából? Egy kis darabot, amit úgy hívnak: haza.

Ahogy a város határához ért, a rég múlt idők halványodó képei megelevenedtek egy szempillantás alatt; emlékeibe merült mentében. A házak, az út menti szemeteszsákok látványa egy régi szomorú történetet juttattak eszébe.

    Borús délután volt. Az erkélye teraszán ülve, félig szívott dekkek füstjébe burkolózva nézte a várost. Akkor még nem tudta, hogy kisemmizték, kitagadták, és alázták a háta mögött. Nem tudta, de érezte tán a teraszon ülve, hogy vihar közeledik. Érezte ő, de nem ilyen viharra számított. Várt egy tiszta, mindent elmosó esőt, ami talán a bűnöket is lemossa rólunk. Akkor még hitt. Hitte, hogy rendbe jönnek a dolgok.

Már tíz éve állt a város élén, és csak reménykedhetett, hogy az emberek felejtenek vagy uram bocsá’ gondolkoznak. Remélte, hogy ennyi év után talán elhiszik neki, hogy nem ő volt a hibás, nem ő tehetett mindenről. Azt, hogy nem mindenért ő a felelős. Nem tudta, miért fájt annyira az embereknek, hogy őt választották vezérnek, úgy, hogy a többség nem akarta. Ő maga volt az egyetlen, aki nem kívánkozott a megtisztelő posztra. Őt úgy helyezték oda fentről, nagyobb erők. Mondott volna ellent az élet-halál urainak? Inkább munkához látott, s vállalta ezzel a mindenki megvetését. Akikért gürcölt, dolgozott, azok gyűlölték. De tudta, nem lesznek hiábavalók a küzdelmei.

S, ennek már tíz éve volt. Tíz év nagy idő, elég a felejtéshez. Bár képmutatónak könnyebb lenni, akár egy életen át. Sikeres tíz esztendő telt el, mindenki boldognak mutatkozott – lehet, hogy azok is voltak… Csak egyvalaki nem tudott megnyugodni és boldogulni soha: ő, mindenki jótevője. Napjának minden percében azon forgatta a fejét, mi az ő felelőssége; hogy a taps, ami neki szól jelent is valamit, vagy csak frázis az egész. Aztán esténként csak az nyugtatta, hogy holnap folytatja a munkát. Ő dolgozik, a többiek meg jóllaknak – kompromisszum minden. Épült és szépült a város, nem tűnt távolinak egy valóban szebb jövő. Csak az emberek nem változtak meg; hazudtak, csaltak és kurválkodtak – s mindezt csöndben.

Az emberek önzők, azt hitték, hogy a gazdagságuk nem függ a vezetőktől, bele akartak szólni a város életének folyásába. Egyre több ambiciózus, munkára kész utánpótlást küldtek a hivatalba, a fiatalítás jegyében. De vezetőjük az idő múlásával egyre bizalmatlanabb lett, nem hallgatott senkire. A dirigálni akarók egy csoportjának rá kellett jönnie, összeesküvésre van szükség. Egy puccsra, ami eltéríti a bizakodókat (mert voltak ilyenek is!). Rákenték vezérükre, hogy korrupt. Ez a bűvös szó mindenkit rabul ejt: korrupt. Ezt a gyalázatot! A virágzó város korrupt vezetője! Nem telt bele néhány hét, a hivatalát fölmondták, tisztsége megszűnt, háza az árulóké lett. Búcsúzóul a száműzött intett a mögötte összetódult csőcseléknek, s csak ennyit szólt: „Ott voltam, ahol lennem kellett, és azt tettem, amit tennem kellett”

Így lett ő száműzött. Elment messzire, falura. Nem látta senki két évtizeden keresztül.

A város közben elhanyagolható idő alatt zuhant a cselszövés eufóriájából a teljes apátiába, az emberek légvárai összedőltek. Ugyan voltak, akik a végsőkig kiálltak az hazug igazságok mellet, de be kellett látniuk: a valóság korántsem olyan szép, mint hitték. Hiába jósoltak szebb holnapot a hamis próféták, csalódást hozott az ébredés. Bár ki nem mondták, de tudták mind, hogy az egyetlen igaz embert vetették meg, aki tett a közösségért. Késő volt már belátni, az elmúlt évtized boldogsága nem csak illúzió volt, hanem a szilárd valóság. Egy reális világ, amit az ő gyűlölt vezetőjük hozott létre, és őrzött az utolsókig, és ami nem tér vissza soha többé. Ezt a megvalósult álomképet ők maguk törték össze, akik élvezői voltak minden valójának. S most, hogy elüldözték mindannyiuk jótevőjét, világosan látták saját álnokságukat: megköpködték őt lépten-nyomon, de fel nem érhettek hozzá…

Húsz év múltán tért vissza a városba. Bölcsen, s szótlanul. Nem kellett látnia a folyamatot, ahogy hosszú évek munkája dől romba, tudta ezt ő előre. Senki földjére ért a száműzött.

A város kapuin belül az egykor virágzó életnek űrmagja sem maradt. Omladozó házak, gaztól fölvert utcák fogadták, s szemét mindenütt. A száműzött elgondolkozott az őt bámuló, kérdő tekinteteken. - Emlékeznek még? Az új generáció vajon tud rólam valamit? Mért jöttem én ide, hiszen tudtam, mi fog várni: végtelen szomorúság és talán megvetés is. Van még aki erre is azt mondaná: a te hibád az egész.  

Elnézte a porban csúszó-mászó hajléktalanok sokaságát, és legnagyobb elszörnyedésére régről ismerős arcokat is felismert egyikben, másikban. Nemsokára szülőházához ért. Ennek a háznak az erkélyén töltötte utolsó délutánját a városban. S egy pillanatra minden megszépült, az idő visszafordult mindenestül és a régi ház falára festette a régi korokat. Mire föleszmélt az emlékek ködéből, kisebb gyülekezet vette körül. Lám, az egykori – azóta jócskán megtépázódott – városi elit tagjai. Nem várta meg, hogy megszólítsák:

    - Igen én vagyok. Nem tudom, hogy emlékeznek-e rám, de én emlékszem magukra. Talán rég láttak engem és én is megváltoztam, öreg vagyok és betegebb. De egyvalamit tudok, olyan beteg biztosan nem lehetek, mint az én városom. És ez a város, ez maguk. Maguk tették ezt, mert hitték, hogy nekem fáj. Fáj is, de nem azért, mert nem én vagyok az első ember… hanem mert ezt kell látnom. Az én szülőhazám haldoklik. Én megmondom maguknak őszintén, azért jöttem vissza, mert már kellően öreg vagyok, és azt akartam, hogy az utolsó éveimet szülőhazámban tölthessem. De így én nem nyugodhatok meg, nem mondhatom azt, hogy nem az én gondom. Mindannyiunk gondja, hogy otthonunkat a társas élethez méltóan tiszteljük és vigyázzunk rá. Újra dolgozni akarok, mától engem ez éltet. Pedig azt hittem, meghalni jövök vissza. De én nem visszajöttem, én hazajöttem. 

    Az elképedt tömeg csendben hallgatta szavait. Nem tudtak ellenkezni, csak sírni tudtak volna, ha lett volna merszük. Húsz év után újra eljött közéjük az ember, aki utat mutat. Bár tudta bűneiket, csak szánakozott rajtuk és megbocsátott. Nem állt bosszút az árulókon, megelégedett a maga igazával. Közkikiáltással helyezték régi tisztségébe, még aznap.
    Kerek egy év munkája telt bele, és a város elindult egy új, egy jobb irány felé. Az időközben felnőtt, új generáció tagjait már a hagyományok tisztelésének szellemében állították a jövő szolgálatába. A fejlődést érezte mindenki, elégedettek voltak, és titkon boldogok. Tudták, hogy kinek volna jó megszorítani a kezét, kinek lehetne köszönetet mondani. Aki megmutatta nekik a boldogságot, és trónfosztása után visszatérve saját kezével húzta ki őket a nyomorból. Meg sem érdemelték, hogy köztük volt, hogy találkozhattak vele. De ő csak építeni akart, jobbá tenni szülőhazáját, mindegyikük otthonát. Nem magának, hanem mindenkinek.
    Ezt a sok mindent viszont már nem tudták neki megköszönni, és nem csak azért mert nem várta el. Ő ekkor már messze járt. Egy olyan világba költözött, ahol távol lehet mindenkitől, de közelebb az emberekhez. Az ég hófehér teraszán eregette már a füstfelhőket, és talán megnyugodhatott – hazatért.
    A város mélyén, az egyik eldugott kis társasház földszinti falán néhány éve áll egy emléktábla. Egy emlék a száműzöttről. Életének valós jelentőségét kifejező idézetet nem taálván, csak ennyit véstek rá halvány betűkkel: „Élt és dolgozott”

-

„A száműzött a városba tér,
Szívében érzi, hogy ezzel az út véget ér.
Hazám, fogadd be őt!
Nem lázad ellened már, hisz az út véget ér.

Nagy folyó, az arcomat nézd,
Nem érzek vágyakat többé, az út véget ér.
Jöjj, oly közel az éj!
Sokáig nem élek már, hisz az út véget ér.”

Egy nagy ember emlékének ajánlva

2013. május 26.

Radnai Dániel

Heti elmélkedés (2013. 05. 17.) - A város fölött

A város fölött

   Ketten maradtunk Szabóval. Megint, újra csak ketten "a zúgó élet partján", ahogy Ady mondta. De mégsem voltunk igazán egyedül; igazság szerint hárman voltunk: a Szabó, én és a város fényei.
   A kilátóhoz hosszú, meredek lépcsősor vezet föl az alagút tetejéről, s az ösvényt követve rövidesen egy kör alakú magaslatra ér az ember, amit korlát vesz körül és térkövei tökéletes szimmetriává állnak össze. Aki fellép ezekre a kövekre, az első pillanatokban gazdagabbnak érzi magát; elhiszi, hogy ott áll ég és föld között. Övé az előtte elterülő város síkjai, és domborulatai, az összes fényével és minden homályával együtt. De ez az érzés hamar elmúlik; az idő szüntelen folyása magával viszi a feledésbe az első pillanat varázsát.
   A naplemente bíbor-vörös felhői messze úsztak már; a mozdulatlan éjszaka koromsötétjével néztünk farkasszemet. Néhány órával ezelőtt még máshogy álltak a dolgok, mivel nem csak mi ketten érkeztünk a kilátóba; velünk volt az egész Hold-udvar. Nem gondoltuk, hogy a kedv múlik, a lendület fogyatkozik és az érdeklődés csillapszik egyáltalán. Idővel - akármennyire is nem akartuk észrevenni - az emberek máshogy kezdtek vélekedni a "hogyan tovább"-ról, és döntöttek. De nem kellett nekik tanácskozniuk, kollektív néma beszéd volt ez - értették ők egymást szavak nélkül is.
   Fél három táján járhatott az idő, amikor egyedül hagytak minket. Nem jó érzés, amikor újult erővel indulsz felfelé a hegytetőre, és mindenki csak szemben jön veled - el lehet benne fáradni. Csak mi ketten mentünk az árral szemben.
   Tudom én jól, hogy személyes feszültségek is közrejátszottak abban, hogy mindenki nekiindult, de még mindig csak azt tudom mondani, amit ott és akkor éreztem, és érzek a mai napig: mért nem tudunk mi együtt maradni?
   Mielőtt végleg elmentek, egyikőjük gúnyos megjegyzést tett a felelősséggel kapcsolatban, ezzel már nem tudtam mit kezdeni. Nem úgy terveztem az estét, hogy azzal kell majd foglalkoznom, kiért felelek ha esetleg... Na így maradtunk mi egyedül a Szabóval.
   Az életben talán először, nagyon rosszul jött most a Horatius-i arany középszer. Jóllehet, úgy terveztem, hogy együtt várjuk majd meg - mindannyian - a pirkadatot, egyszerre túl távolinak tűnt az éjszaka, s a hajnal még inkább. Mi pedig ott álltunk e kettő között tanácstalanul. Fáradtak voltunk és részegek.
   Nem akartam veszni hagyni a gondolatokat, lévén, hogy néhány perce még egy közösségi társadalom utópiájáról disputáltunk. A Szabóval jó elvi vitákat folytatni - kiváltképp ittasan.
-Emlékszel még mit, mondtam; - szóltam én, megtörve a csendet -  csak akkor győzhetünk, ha egységesek vagyunk. Nade ezek itt...
Kisvártatva ő is szólt: -Teljességgel érthetetlen; mi volt ez, amit műveltek? Szerinted énrám kell vigyázni?
Éreztem, hogy a Szabót bosszantják a történtek, inkább nem álltam útjába az ideológiai felvetéseimmel.
-Nem. És különben is, itt vagyunk ketten. Ezért kár veled úgy beszélni, mint egy kutyával...
Érdekes módon a többiek jobban aggódtak a Szabóért, pedig én is ugyan olyan piás voltam - ezt neki nem említettem.
-Istenem - mondta ezt fáradt rezignáltsággal végül.
    Még pár szót beszéltünk, de mindketten tudtuk - lassan indulni kell. Így dőlnek el a dolgok; ma már túl késő (vagy korán?) bármit is tenni; ma már csak hazamenni kell. Ami félig van kész, az ma már félig marad, mi már csak a holnapot építhetjük tovább.
   Megcsodáltuk utoljára a várost fentről, mielőtt végleg leereszkedtünk volna beléje. A frissen zöldellő fák hűvös kíséretében sétáltunk lassan lefelé, és egyre tovább. A város hallgatott, s mi talpunka szegeztük poros utcáit. Nyár volt, a kellemes időben akár a világ pereméig is elsétáltunk volna. De mi megelégedtünk a saját utunkkal. S tán már elindultunk a józanodás felé - tévedek, sose fogunk igazán kijózanodni! - de azért fáradtak voltunk.
   A keresztúthoz érve - jó szokásunk szerint - kézfogással búcsúztuk. Tovább indultunk mindketten: jobbra ő, és balra én.
   Mire fölértem a Rózsadomb baktatóján a hajnali nap legelső, gyengécske sugarai vetültek otthonom sziluettjére.

 "Egy új nap mindig új reményt ígér,
A végtelen sötétjét tépve szét.
A félelem határt kap, mint a lét,
Te csak várj, míg felkel majd a nap."

2013. május 17.

Radnai Dániel Szabolcs

Heti elmélkedés (2013. 05. 06.) - Útirajz

  

 Ballagásromról

   Kissé gondterhelten indultam útnak hazulról, mondhatni minden idegesített. Az egész nap változó idő, ami reggel óta macska-egér harcot játszott a felhőkkel és a nappal; feszélyezett az öltönyöm, mert nemigen szoktam ilyen elegánsan járni; a hajamat is minduntalan szemembe fújta a szél.
   Ami azt illeti, elég vegyes gondolatok kavarogtak a fejemben. Próbáltam, mint egy nagy költő vagy író epilogusként összefoglalni az iskolai pályafutásomat, minthogy a ballagás napján érdemes volna, de mindig csak apróságokra ragadtattam magam.
   Mire átsétáltam a kertvárosi dombon, és beértem a buszmegállóba, újból kisütött a nap. Elenyésző várakozás után felszálltam egy buszra és helyet foglaltam.
   Az egyébként már említésre méltatlan húszperces buszút örökkévalónak tűnt, egyszerűen nem akart véget érni. Valamelyest örültem is, hogy nem futottam össze egyik osztálytársammal sem a buszon,  mivel tudtam, hogy ma még biztosan találkozok mindenkivel - s, még hányszor, te boldog isten... Biztosan tudtam volna beszélni pár átlagos, látszólag érdeklődő szót mindenkivel, de jobb így - nem voltam rájuk kíváncsi, se másra.
   A pályaudvarban nem csalódtam; ugyanolyan volt mint máskor. Ahogy leszálltam, özönlöttek felém a legkülönbözőbb szerzetek, vélhetően busz után sóvárogva, s a szél mint mindig, most is változatlanul süvített. Ez a szél végigkísért, mióta először letettem a lábam a pályaudvar betonjára, és  ide érkeztem minden reggel éveken át.
   Az iskolához vezető sétámban sem volt semmi üdítő, még mindig el voltam merülve kisé sötét hangulatú gondolataimban. Az épület melletti széles út túloldalától már látni véltem, - mint már néhányszor külső szemlélőként - ahogy hangyaboly szerűen áramolnak ki és be a különböző öltözetű fiatalok és idősebbek, tanárok és diákok, fennköltek és félkegyelműek az iskola kapuin, az én iskolámén. Ebben a pillanatban éreztem a hányingert keltő sugallatot, ennek én is részese vagyok.
   Bent a lépcső korlátain, a falon és mindenütt virágok voltak kiragasztva, csak a mi tiszteletünkre - hát érdemlünk mi ennyit? Összességében ezt is igaztalannak, visszataszítónak éreztem. Remélem, csak én voltam így.
   A termünkben már többé kevésbé összeült a díszes társaság, olyanok voltak mint mindig - csak mindenki ünneplőben... Talán tévedek, ha azt mondom, hogy ugyan olyanok voltak, mint mindig; igazság szerint még hülyébbek voltak mint általában. De nem haragudtam én őrájuk, hisz tudom hogy megy ez. Olyanok voltak, mint egy ünneplő tömeg, akik nemvárt jelszavakkal, igékkel találták szembe magukat; paradicsommal dobálózni nem mernek, de azért zúgolódnak.
   Szóval zajlott az élet, mint mindig, csak én voltam kicsit csendesebb mint általában. Erről nem tudok hitelt érdemlően nyilatkozni - hogy miért. Mondom, nem haragudtam én rájuk, mert lett volna rá időm sokkal előbb, de nem mindig és nem mindenkire. Akkor minek a fölösleges mártíromság. Meg egyébként is, egy ilyen eklektikus társaságban (legyünk finomak!) megsértődni luxuscikknek számít, kár is lett volna. És most rágondolni, meg egyáltalán leírni is kár, mert ugye csak a szépre szabad emlékeznünk ha jót akarunk. Mit érünk kellemetlen emlékek idézgetésével; ki akarja azokat olvasgatni?
   Mindenesetre nem haragot éreztem. Tulajdonképpen szerettem én őket egy kicsit, s talán jobban mint kellett volna. Helyesebben nem úgy szerettem őket, ahogy egymást szerettük. Többet gondoltam magunkról. Így sikerült időnként csalódni. S tudjuk, a csalódottság a gyávák haragja. Na innen van az a kis harag.
   Soká vártunk az osztályteremben, így együtt. Lassan lezajlottak a protokolláris dolgok, mindenki megkapta az osztályrészét - ki többet, ki kevesebbet - majd idővel levonultunk.
   Az indulás idegesítő mozdulatlansága észrevehetetlen gyorsasággá fajult, mindenre csak utólag eszméltem. Az iskolában és körülötte összegyűlt csodálkozó arcokra, a többi osztályra, a kiöltözött tanári karra. Tudom, hogy az ünnepség ezúttal is unalmas és önismétlő lehetett, de alig észleltem belőle valamit.Ahogy a helyemre álltam, már vége is volt. Egy végzős megpróbált illendően búcsúzni, de azt hiszem nem figyeltek rá túl sokan. Talán jobb is így neki; a lényeget ő érti s tudja; kit érdekel a külvilág?
   Fotók csattantak, ölelésekre is emlékszem, hisz eljöttek szüleim, meg aki még számít. Miután elbúcsúztam tőlük, még fölmentem az emeletre, benézni a termünkbe. Jó lett volna valami varázslatosat érezni, de nekem csak az indulás zaklatottsága maradt. Tudtam, hogy nem utoljára járok itt, semmi értelme túlmisztifikálni a dolgot.
   Az iskola kapuján kilépve nem siettem annyira, mint akartam első ízben. Kiderült az égbolt, mióta én itt vesztegeltem.  Sétáltam egyet a közeli köztér felé, ahol ilyentájt vöröslött legszebben a délutáni nap. Összetalálkoztam még mentémben néhány barátommal, és jóízűt beszélgettünk. Nem sokat, de azért érdemit. Dolgunk végeztével, kézfogással búcsúztunk el egymástól. Nem mondtam azóta sem nekik, de ha tudták volna, hogy az a néhány kézfogás többet ért mint az együtt öltött évek valamelyike is...
   Így maradtam én egyedül, de semmiképp sem magányosan. Jól jött a csend.
  A fehérbe öltözött diákok serege lassan csillapodott, magam is későnek éreztem az időt. Még egyszer beleszippantottam az idő közben kellemesre hűlt levegőbe, s lassan hazaindultam.

2013. május 6.

Radnai Dániel Szabolcs