Rendhagyó heti elmélkedés (2013. 05. 26.) - A száműzött

A száműzött

Száraz faleveleket fújt a hajnali szél a város poros utcáiról. A rég nem látott otthon még félálomba merülve figyelte, ahogy a száműzött visszatér.

Éjszaka indult útnak, hogy senki ne lássa, csak az ég és a csillagok voltak a társai a hosszú úton. Gyaloglábon jött egész végig, nem veszíthetett már el semmit, csak egy kétely volt a szívében: ha el nem veszthet, akkor van-e remény visszaszerezni valamit az idők eltékozolt vagyonából? Egy kis darabot, amit úgy hívnak: haza.

Ahogy a város határához ért, a rég múlt idők halványodó képei megelevenedtek egy szempillantás alatt; emlékeibe merült mentében. A házak, az út menti szemeteszsákok látványa egy régi szomorú történetet juttattak eszébe.

    Borús délután volt. Az erkélye teraszán ülve, félig szívott dekkek füstjébe burkolózva nézte a várost. Akkor még nem tudta, hogy kisemmizték, kitagadták, és alázták a háta mögött. Nem tudta, de érezte tán a teraszon ülve, hogy vihar közeledik. Érezte ő, de nem ilyen viharra számított. Várt egy tiszta, mindent elmosó esőt, ami talán a bűnöket is lemossa rólunk. Akkor még hitt. Hitte, hogy rendbe jönnek a dolgok.

Már tíz éve állt a város élén, és csak reménykedhetett, hogy az emberek felejtenek vagy uram bocsá’ gondolkoznak. Remélte, hogy ennyi év után talán elhiszik neki, hogy nem ő volt a hibás, nem ő tehetett mindenről. Azt, hogy nem mindenért ő a felelős. Nem tudta, miért fájt annyira az embereknek, hogy őt választották vezérnek, úgy, hogy a többség nem akarta. Ő maga volt az egyetlen, aki nem kívánkozott a megtisztelő posztra. Őt úgy helyezték oda fentről, nagyobb erők. Mondott volna ellent az élet-halál urainak? Inkább munkához látott, s vállalta ezzel a mindenki megvetését. Akikért gürcölt, dolgozott, azok gyűlölték. De tudta, nem lesznek hiábavalók a küzdelmei.

S, ennek már tíz éve volt. Tíz év nagy idő, elég a felejtéshez. Bár képmutatónak könnyebb lenni, akár egy életen át. Sikeres tíz esztendő telt el, mindenki boldognak mutatkozott – lehet, hogy azok is voltak… Csak egyvalaki nem tudott megnyugodni és boldogulni soha: ő, mindenki jótevője. Napjának minden percében azon forgatta a fejét, mi az ő felelőssége; hogy a taps, ami neki szól jelent is valamit, vagy csak frázis az egész. Aztán esténként csak az nyugtatta, hogy holnap folytatja a munkát. Ő dolgozik, a többiek meg jóllaknak – kompromisszum minden. Épült és szépült a város, nem tűnt távolinak egy valóban szebb jövő. Csak az emberek nem változtak meg; hazudtak, csaltak és kurválkodtak – s mindezt csöndben.

Az emberek önzők, azt hitték, hogy a gazdagságuk nem függ a vezetőktől, bele akartak szólni a város életének folyásába. Egyre több ambiciózus, munkára kész utánpótlást küldtek a hivatalba, a fiatalítás jegyében. De vezetőjük az idő múlásával egyre bizalmatlanabb lett, nem hallgatott senkire. A dirigálni akarók egy csoportjának rá kellett jönnie, összeesküvésre van szükség. Egy puccsra, ami eltéríti a bizakodókat (mert voltak ilyenek is!). Rákenték vezérükre, hogy korrupt. Ez a bűvös szó mindenkit rabul ejt: korrupt. Ezt a gyalázatot! A virágzó város korrupt vezetője! Nem telt bele néhány hét, a hivatalát fölmondták, tisztsége megszűnt, háza az árulóké lett. Búcsúzóul a száműzött intett a mögötte összetódult csőcseléknek, s csak ennyit szólt: „Ott voltam, ahol lennem kellett, és azt tettem, amit tennem kellett”

Így lett ő száműzött. Elment messzire, falura. Nem látta senki két évtizeden keresztül.

A város közben elhanyagolható idő alatt zuhant a cselszövés eufóriájából a teljes apátiába, az emberek légvárai összedőltek. Ugyan voltak, akik a végsőkig kiálltak az hazug igazságok mellet, de be kellett látniuk: a valóság korántsem olyan szép, mint hitték. Hiába jósoltak szebb holnapot a hamis próféták, csalódást hozott az ébredés. Bár ki nem mondták, de tudták mind, hogy az egyetlen igaz embert vetették meg, aki tett a közösségért. Késő volt már belátni, az elmúlt évtized boldogsága nem csak illúzió volt, hanem a szilárd valóság. Egy reális világ, amit az ő gyűlölt vezetőjük hozott létre, és őrzött az utolsókig, és ami nem tér vissza soha többé. Ezt a megvalósult álomképet ők maguk törték össze, akik élvezői voltak minden valójának. S most, hogy elüldözték mindannyiuk jótevőjét, világosan látták saját álnokságukat: megköpködték őt lépten-nyomon, de fel nem érhettek hozzá…

Húsz év múltán tért vissza a városba. Bölcsen, s szótlanul. Nem kellett látnia a folyamatot, ahogy hosszú évek munkája dől romba, tudta ezt ő előre. Senki földjére ért a száműzött.

A város kapuin belül az egykor virágzó életnek űrmagja sem maradt. Omladozó házak, gaztól fölvert utcák fogadták, s szemét mindenütt. A száműzött elgondolkozott az őt bámuló, kérdő tekinteteken. - Emlékeznek még? Az új generáció vajon tud rólam valamit? Mért jöttem én ide, hiszen tudtam, mi fog várni: végtelen szomorúság és talán megvetés is. Van még aki erre is azt mondaná: a te hibád az egész.  

Elnézte a porban csúszó-mászó hajléktalanok sokaságát, és legnagyobb elszörnyedésére régről ismerős arcokat is felismert egyikben, másikban. Nemsokára szülőházához ért. Ennek a háznak az erkélyén töltötte utolsó délutánját a városban. S egy pillanatra minden megszépült, az idő visszafordult mindenestül és a régi ház falára festette a régi korokat. Mire föleszmélt az emlékek ködéből, kisebb gyülekezet vette körül. Lám, az egykori – azóta jócskán megtépázódott – városi elit tagjai. Nem várta meg, hogy megszólítsák:

    - Igen én vagyok. Nem tudom, hogy emlékeznek-e rám, de én emlékszem magukra. Talán rég láttak engem és én is megváltoztam, öreg vagyok és betegebb. De egyvalamit tudok, olyan beteg biztosan nem lehetek, mint az én városom. És ez a város, ez maguk. Maguk tették ezt, mert hitték, hogy nekem fáj. Fáj is, de nem azért, mert nem én vagyok az első ember… hanem mert ezt kell látnom. Az én szülőhazám haldoklik. Én megmondom maguknak őszintén, azért jöttem vissza, mert már kellően öreg vagyok, és azt akartam, hogy az utolsó éveimet szülőhazámban tölthessem. De így én nem nyugodhatok meg, nem mondhatom azt, hogy nem az én gondom. Mindannyiunk gondja, hogy otthonunkat a társas élethez méltóan tiszteljük és vigyázzunk rá. Újra dolgozni akarok, mától engem ez éltet. Pedig azt hittem, meghalni jövök vissza. De én nem visszajöttem, én hazajöttem. 

    Az elképedt tömeg csendben hallgatta szavait. Nem tudtak ellenkezni, csak sírni tudtak volna, ha lett volna merszük. Húsz év után újra eljött közéjük az ember, aki utat mutat. Bár tudta bűneiket, csak szánakozott rajtuk és megbocsátott. Nem állt bosszút az árulókon, megelégedett a maga igazával. Közkikiáltással helyezték régi tisztségébe, még aznap.
    Kerek egy év munkája telt bele, és a város elindult egy új, egy jobb irány felé. Az időközben felnőtt, új generáció tagjait már a hagyományok tisztelésének szellemében állították a jövő szolgálatába. A fejlődést érezte mindenki, elégedettek voltak, és titkon boldogok. Tudták, hogy kinek volna jó megszorítani a kezét, kinek lehetne köszönetet mondani. Aki megmutatta nekik a boldogságot, és trónfosztása után visszatérve saját kezével húzta ki őket a nyomorból. Meg sem érdemelték, hogy köztük volt, hogy találkozhattak vele. De ő csak építeni akart, jobbá tenni szülőhazáját, mindegyikük otthonát. Nem magának, hanem mindenkinek.
    Ezt a sok mindent viszont már nem tudták neki megköszönni, és nem csak azért mert nem várta el. Ő ekkor már messze járt. Egy olyan világba költözött, ahol távol lehet mindenkitől, de közelebb az emberekhez. Az ég hófehér teraszán eregette már a füstfelhőket, és talán megnyugodhatott – hazatért.
    A város mélyén, az egyik eldugott kis társasház földszinti falán néhány éve áll egy emléktábla. Egy emlék a száműzöttről. Életének valós jelentőségét kifejező idézetet nem taálván, csak ennyit véstek rá halvány betűkkel: „Élt és dolgozott”

-

„A száműzött a városba tér,
Szívében érzi, hogy ezzel az út véget ér.
Hazám, fogadd be őt!
Nem lázad ellened már, hisz az út véget ér.

Nagy folyó, az arcomat nézd,
Nem érzek vágyakat többé, az út véget ér.
Jöjj, oly közel az éj!
Sokáig nem élek már, hisz az út véget ér.”

Egy nagy ember emlékének ajánlva

2013. május 26.

Radnai Dániel

Heti elmélkedés (2013. 05. 17.) - A város fölött

A város fölött

   Ketten maradtunk Szabóval. Megint, újra csak ketten "a zúgó élet partján", ahogy Ady mondta. De mégsem voltunk igazán egyedül; igazság szerint hárman voltunk: a Szabó, én és a város fényei.
   A kilátóhoz hosszú, meredek lépcsősor vezet föl az alagút tetejéről, s az ösvényt követve rövidesen egy kör alakú magaslatra ér az ember, amit korlát vesz körül és térkövei tökéletes szimmetriává állnak össze. Aki fellép ezekre a kövekre, az első pillanatokban gazdagabbnak érzi magát; elhiszi, hogy ott áll ég és föld között. Övé az előtte elterülő város síkjai, és domborulatai, az összes fényével és minden homályával együtt. De ez az érzés hamar elmúlik; az idő szüntelen folyása magával viszi a feledésbe az első pillanat varázsát.
   A naplemente bíbor-vörös felhői messze úsztak már; a mozdulatlan éjszaka koromsötétjével néztünk farkasszemet. Néhány órával ezelőtt még máshogy álltak a dolgok, mivel nem csak mi ketten érkeztünk a kilátóba; velünk volt az egész Hold-udvar. Nem gondoltuk, hogy a kedv múlik, a lendület fogyatkozik és az érdeklődés csillapszik egyáltalán. Idővel - akármennyire is nem akartuk észrevenni - az emberek máshogy kezdtek vélekedni a "hogyan tovább"-ról, és döntöttek. De nem kellett nekik tanácskozniuk, kollektív néma beszéd volt ez - értették ők egymást szavak nélkül is.
   Fél három táján járhatott az idő, amikor egyedül hagytak minket. Nem jó érzés, amikor újult erővel indulsz felfelé a hegytetőre, és mindenki csak szemben jön veled - el lehet benne fáradni. Csak mi ketten mentünk az árral szemben.
   Tudom én jól, hogy személyes feszültségek is közrejátszottak abban, hogy mindenki nekiindult, de még mindig csak azt tudom mondani, amit ott és akkor éreztem, és érzek a mai napig: mért nem tudunk mi együtt maradni?
   Mielőtt végleg elmentek, egyikőjük gúnyos megjegyzést tett a felelősséggel kapcsolatban, ezzel már nem tudtam mit kezdeni. Nem úgy terveztem az estét, hogy azzal kell majd foglalkoznom, kiért felelek ha esetleg... Na így maradtunk mi egyedül a Szabóval.
   Az életben talán először, nagyon rosszul jött most a Horatius-i arany középszer. Jóllehet, úgy terveztem, hogy együtt várjuk majd meg - mindannyian - a pirkadatot, egyszerre túl távolinak tűnt az éjszaka, s a hajnal még inkább. Mi pedig ott álltunk e kettő között tanácstalanul. Fáradtak voltunk és részegek.
   Nem akartam veszni hagyni a gondolatokat, lévén, hogy néhány perce még egy közösségi társadalom utópiájáról disputáltunk. A Szabóval jó elvi vitákat folytatni - kiváltképp ittasan.
-Emlékszel még mit, mondtam; - szóltam én, megtörve a csendet -  csak akkor győzhetünk, ha egységesek vagyunk. Nade ezek itt...
Kisvártatva ő is szólt: -Teljességgel érthetetlen; mi volt ez, amit műveltek? Szerinted énrám kell vigyázni?
Éreztem, hogy a Szabót bosszantják a történtek, inkább nem álltam útjába az ideológiai felvetéseimmel.
-Nem. És különben is, itt vagyunk ketten. Ezért kár veled úgy beszélni, mint egy kutyával...
Érdekes módon a többiek jobban aggódtak a Szabóért, pedig én is ugyan olyan piás voltam - ezt neki nem említettem.
-Istenem - mondta ezt fáradt rezignáltsággal végül.
    Még pár szót beszéltünk, de mindketten tudtuk - lassan indulni kell. Így dőlnek el a dolgok; ma már túl késő (vagy korán?) bármit is tenni; ma már csak hazamenni kell. Ami félig van kész, az ma már félig marad, mi már csak a holnapot építhetjük tovább.
   Megcsodáltuk utoljára a várost fentről, mielőtt végleg leereszkedtünk volna beléje. A frissen zöldellő fák hűvös kíséretében sétáltunk lassan lefelé, és egyre tovább. A város hallgatott, s mi talpunka szegeztük poros utcáit. Nyár volt, a kellemes időben akár a világ pereméig is elsétáltunk volna. De mi megelégedtünk a saját utunkkal. S tán már elindultunk a józanodás felé - tévedek, sose fogunk igazán kijózanodni! - de azért fáradtak voltunk.
   A keresztúthoz érve - jó szokásunk szerint - kézfogással búcsúztuk. Tovább indultunk mindketten: jobbra ő, és balra én.
   Mire fölértem a Rózsadomb baktatóján a hajnali nap legelső, gyengécske sugarai vetültek otthonom sziluettjére.

 "Egy új nap mindig új reményt ígér,
A végtelen sötétjét tépve szét.
A félelem határt kap, mint a lét,
Te csak várj, míg felkel majd a nap."

2013. május 17.

Radnai Dániel Szabolcs

Heti elmélkedés (2013. 05. 06.) - Útirajz

  

 Ballagásromról

   Kissé gondterhelten indultam útnak hazulról, mondhatni minden idegesített. Az egész nap változó idő, ami reggel óta macska-egér harcot játszott a felhőkkel és a nappal; feszélyezett az öltönyöm, mert nemigen szoktam ilyen elegánsan járni; a hajamat is minduntalan szemembe fújta a szél.
   Ami azt illeti, elég vegyes gondolatok kavarogtak a fejemben. Próbáltam, mint egy nagy költő vagy író epilogusként összefoglalni az iskolai pályafutásomat, minthogy a ballagás napján érdemes volna, de mindig csak apróságokra ragadtattam magam.
   Mire átsétáltam a kertvárosi dombon, és beértem a buszmegállóba, újból kisütött a nap. Elenyésző várakozás után felszálltam egy buszra és helyet foglaltam.
   Az egyébként már említésre méltatlan húszperces buszút örökkévalónak tűnt, egyszerűen nem akart véget érni. Valamelyest örültem is, hogy nem futottam össze egyik osztálytársammal sem a buszon,  mivel tudtam, hogy ma még biztosan találkozok mindenkivel - s, még hányszor, te boldog isten... Biztosan tudtam volna beszélni pár átlagos, látszólag érdeklődő szót mindenkivel, de jobb így - nem voltam rájuk kíváncsi, se másra.
   A pályaudvarban nem csalódtam; ugyanolyan volt mint máskor. Ahogy leszálltam, özönlöttek felém a legkülönbözőbb szerzetek, vélhetően busz után sóvárogva, s a szél mint mindig, most is változatlanul süvített. Ez a szél végigkísért, mióta először letettem a lábam a pályaudvar betonjára, és  ide érkeztem minden reggel éveken át.
   Az iskolához vezető sétámban sem volt semmi üdítő, még mindig el voltam merülve kisé sötét hangulatú gondolataimban. Az épület melletti széles út túloldalától már látni véltem, - mint már néhányszor külső szemlélőként - ahogy hangyaboly szerűen áramolnak ki és be a különböző öltözetű fiatalok és idősebbek, tanárok és diákok, fennköltek és félkegyelműek az iskola kapuin, az én iskolámén. Ebben a pillanatban éreztem a hányingert keltő sugallatot, ennek én is részese vagyok.
   Bent a lépcső korlátain, a falon és mindenütt virágok voltak kiragasztva, csak a mi tiszteletünkre - hát érdemlünk mi ennyit? Összességében ezt is igaztalannak, visszataszítónak éreztem. Remélem, csak én voltam így.
   A termünkben már többé kevésbé összeült a díszes társaság, olyanok voltak mint mindig - csak mindenki ünneplőben... Talán tévedek, ha azt mondom, hogy ugyan olyanok voltak, mint mindig; igazság szerint még hülyébbek voltak mint általában. De nem haragudtam én őrájuk, hisz tudom hogy megy ez. Olyanok voltak, mint egy ünneplő tömeg, akik nemvárt jelszavakkal, igékkel találták szembe magukat; paradicsommal dobálózni nem mernek, de azért zúgolódnak.
   Szóval zajlott az élet, mint mindig, csak én voltam kicsit csendesebb mint általában. Erről nem tudok hitelt érdemlően nyilatkozni - hogy miért. Mondom, nem haragudtam én rájuk, mert lett volna rá időm sokkal előbb, de nem mindig és nem mindenkire. Akkor minek a fölösleges mártíromság. Meg egyébként is, egy ilyen eklektikus társaságban (legyünk finomak!) megsértődni luxuscikknek számít, kár is lett volna. És most rágondolni, meg egyáltalán leírni is kár, mert ugye csak a szépre szabad emlékeznünk ha jót akarunk. Mit érünk kellemetlen emlékek idézgetésével; ki akarja azokat olvasgatni?
   Mindenesetre nem haragot éreztem. Tulajdonképpen szerettem én őket egy kicsit, s talán jobban mint kellett volna. Helyesebben nem úgy szerettem őket, ahogy egymást szerettük. Többet gondoltam magunkról. Így sikerült időnként csalódni. S tudjuk, a csalódottság a gyávák haragja. Na innen van az a kis harag.
   Soká vártunk az osztályteremben, így együtt. Lassan lezajlottak a protokolláris dolgok, mindenki megkapta az osztályrészét - ki többet, ki kevesebbet - majd idővel levonultunk.
   Az indulás idegesítő mozdulatlansága észrevehetetlen gyorsasággá fajult, mindenre csak utólag eszméltem. Az iskolában és körülötte összegyűlt csodálkozó arcokra, a többi osztályra, a kiöltözött tanári karra. Tudom, hogy az ünnepség ezúttal is unalmas és önismétlő lehetett, de alig észleltem belőle valamit.Ahogy a helyemre álltam, már vége is volt. Egy végzős megpróbált illendően búcsúzni, de azt hiszem nem figyeltek rá túl sokan. Talán jobb is így neki; a lényeget ő érti s tudja; kit érdekel a külvilág?
   Fotók csattantak, ölelésekre is emlékszem, hisz eljöttek szüleim, meg aki még számít. Miután elbúcsúztam tőlük, még fölmentem az emeletre, benézni a termünkbe. Jó lett volna valami varázslatosat érezni, de nekem csak az indulás zaklatottsága maradt. Tudtam, hogy nem utoljára járok itt, semmi értelme túlmisztifikálni a dolgot.
   Az iskola kapuján kilépve nem siettem annyira, mint akartam első ízben. Kiderült az égbolt, mióta én itt vesztegeltem.  Sétáltam egyet a közeli köztér felé, ahol ilyentájt vöröslött legszebben a délutáni nap. Összetalálkoztam még mentémben néhány barátommal, és jóízűt beszélgettünk. Nem sokat, de azért érdemit. Dolgunk végeztével, kézfogással búcsúztunk el egymástól. Nem mondtam azóta sem nekik, de ha tudták volna, hogy az a néhány kézfogás többet ért mint az együtt öltött évek valamelyike is...
   Így maradtam én egyedül, de semmiképp sem magányosan. Jól jött a csend.
  A fehérbe öltözött diákok serege lassan csillapodott, magam is későnek éreztem az időt. Még egyszer beleszippantottam az idő közben kellemesre hűlt levegőbe, s lassan hazaindultam.

2013. május 6.

Radnai Dániel Szabolcs

A boldogság - Érvelés egy érettségi feladatsorból

"Adrian White, a leicesteri egyetem szociálpszichológusa 2006-ban boldogságtérképet állított össze

a világ 178 államáról. A legboldogabb országoknak Dánia, Svájc és Ausztria találtattak, a

legboldogtalanabbaknak pedig a Kongói Köztársaság, Zimbabwe és Burundi. Magyarország a lista

107. helyén szerepelt. A térképhez írott tanulmányban a kutató arra a következtetésre jutott, hogy

a boldogság leglényegesebb feltételei: a jövedelmi színvonal, az egészségügyi ellátás színvonala, az oktatás, az erős közösségi szellem és a természet, a környezet, a táj szépsége.

 

Szociálpszichológusok vizsgálták a boldog emberek személyiségvonásait is, és a következő néhány közös vagy jellemző személyiségvonás fontosságát emelték ki: A boldog ember élete önmegvalósító, teret enged személyisége fejlődésének. Életvezetésében fontosak az örömforrások, tud és mer is örülni. Szívesen

segít másokon. Kerüli a reménytelen álmokat. A társas kapcsolatokat ápolja, mert a társas lét a boldogság egyik alappillére. 

A Michigan Egyetem társadalomtudományi kutatócsoportja azt vizsgálta, hogy 1981 és

2007 között 52 országban hogyan változott az emberek boldogságának mértéke. A kutatásvezető

szerint az emberek elégedettsége és a demokrácia, valamint a béke között szoros összefüggés van.

A boldogság érzetének legfontosabb meghatározója az emberi szabadság, a választás arról, hogy

az egyén hogyan élje az életét."

  

   A világ boldogságképéről szóló statisztikák - amiket a leicesteri és a Michigan Egyetem készített - meglehetősen tényszerű adatokat közölnek az emberek boldogsághoz való viszonyáról. Személy szerint csak részben hagyatkoznék ezekre a kutatásokra.

    Elsősorban azt fontos megjegyezni, hogy az ilyen vizsgálatokkor nagy általánosságokról beszélünk, nem vonatkoztathatóak ezek egyes emberekre. Belőlük minduntalan kiderül, hogy a "népjóléti" államok természetesen a legboldogabbak. Ez persze nem azt jelenti, hogy az anyagi jólét határoz meg mindent, de az biztos, hogy fontos szerepe van. Ahogy az ember életszínvonala változik, úgy alakul az elvárt boldogság milyensége is. Vágyaink mindig attól függnek, hogy épp milyen élethelyzetben vagyunk. Ebből a szempontból minden egyirányúan a pénzhez vezethető, innen indul és ide érkezik. Manapság folyton-folyvást hangoztatják a közhelyességig fokozva, hogy "a pénz nem boldogít". A rousseau-i ősközösségben, vagy a marx-i megvalósult kommunizmusban biztosan. De mióta világ s világ, a pénz uralma egyértelmű. És ez nem egy lesújtó megállapítás, hanem egy olyan vitathatatlan tény, mint például, hogy a dolgok általában lefelé esnek. Véleményem szerint az élet bebizonyítja, hogy a pénz a boldogság forrása. Segítségével lehetőségünk adódik hozzájutni dolgokhoz, irányítani, befolyásolni. Például Jókai, Az Aranyember c. művében az a végső megoldása a történetnek, hogy Tímár "eltávozik az élők sorából" és boldogan él szerettei között, távol a civilizációtól. természetesen a pénz semmivé válik számára. De regény legnagyobb részében Tímár életének sodrását állandóan a pénz befolyásolja. Jókai a pénz feletti uralommal teremt egyfajta atmoszférát az egész cselekménynek. A pénz nem csak az üzletben segít Tímárnak, nem csak hírnevét növeli, lehetőséget ad neki, hogy két élete legyen, hogy újra és újra eljuthasson szeretteihez. 

   A pénz szerepén kívül meghatározó tényezőként az egyes emberek egyéni viszonyulásait említeném meg. Nem kérdés, hogy minden ember különböző, így minden embernek más-más jelenti a boldogságot (immár, az anyagi háttértől eltekintve). De persze vannak nagyon hasonlóak, meg kevésbé hasonlóak köztük. 

   Úgy vélem, a belső lelki boldogsághoz vagy elégedettséghez mindenkinek szüksége van társas életre, hiszen nem történik velünk semmi, ha nincs mire reflektálnunk.Ezen felül az első, ami mindenkinek eszébe juthat, a boldog párkapcsolat eszménye. Elkerülhetetlenül fontos dolog, hisz erről szólnak a romantikus regények, a drámák, színdarabok, szonettek; háborúk dőlnek el csak a szerelem játékának köszönhetően. Akármilyen elkeserítő, ez is viszonylagos; nem mindenki részesül abban a kegyben az élettől, hogy boldogságát lelje egy párkapcsolatban.  Németh László regényben, az Iszonyban Kárász Nelli házassága egészében boldogtalan volt, s miután - férje gyilkosává válva - véget vetett neki, önmagának is bevallotta,  ő már nem tud megváltozni. Soha nem lehet boldog férfi mellett. Életét ezután a közeli segélykórházban való szolgálat, a ház körüli munkák, és kislánya nevelése töltötte ki - kizárólag. 

   A Michigen Egyetem kutatási eredményei, miszerint a béke és a demokrácia a boldogság alapja - vitatkoznék. A szabadság, a demokrácia szép elképzelések, jóllehet, ha tényleg léteznek. Felelősségem tudatában mondhatom, hogy a történelem nem egyszer bebizonyította, hogy a nép viszonyulása nem mindig azonosítható a demokráciával. Illyés Gyula  a Puszták népében leírja, hogy a pusztaiak ugyan tudatlanok voltak, de de azt mindig világosan látták, hogy a világ, az állam, az ország változásai rajtuk nem segítenek. Ez a látásmód apáról fiúra szállt. A pusztaiak nem lelkesültek vagy lázadtak egy-egy új fenntartó vagy rendszer eljöttekor, csak azt tudták, hogyha dolgoznak, biztosan megélik a holnapot. Bár az ő boldogságuk nem számított, de a nép egyharmadát tették ki valamikor. És akkoriban már volt statisztika...

   Gondolataim végére érve csak annyit tudok megállapítani, hogy a boldogság a legbonyolultabb, legmegfoghatatlanabb dolog az emberi életben. S mint ilyen, nem kimutatható statisztikákkal. Mindezek miatt csak részben tudok osztozni a nyugati egyetemek kutatási eredményeinek boldogságképével.

2013. április 18.

Radnai Dániel

Heti elmélkedés - 2013. április 26.

Öröm a világnak

   Lassan két hónapja az örökösödési tárgyalásnak; s az azt követő véres családi botrányok is elcsendesültek már. Egy ideje nem mentek már jól a dolgok, de az "eset" után minden elromolni látszott. 

   A két unokatestvér egy kávézóban beszélt meg egy találkozót. A fiatalabb eleinte szokványos protokolláris eszmecserének tekintette az ügyet, így némileg megkönnyebbült szívvel érkezett a helyszínre. Naivabb gondolataiban azt is hihette, hogy ez a kis kontaktus talán újra fellangyosítja a jeget, és mint észrevétlen, repedésből csőrdögélő forrásként újra folyik tovább a konvencionális csalási élet - mint eddig is történt mindig valami módon... 

   Az idősebb unokatestvér már ott volt a helyszínen; arcán a teljes hidegséggel, s mozdulatlansággal, mely örökkévalónak látszott. Üdvözölték egymást, és helyet foglaltak, mint mindig ilyenkor. Eleinte elhangzottak a kötelező kérdések, amiket mindenki csak időhúzásból, reflex-szerűen alkalmaz, és senkit sem zavar az őszintétlenségük rideg valója. Ők sem törődtek ezzel, megszokták már az évek alatt. 

   Semmi kétség nem állhatott szemben azzal a ténnyel, hogy a találkozóval semmi sem javult meg, ezzel szemben valami véget ért, végérvényesen véget. Rövid beszélgetésük már ennek a kiábrándultságnak a jegyében hangzott. 

-Jó, ezzel megvolnánk- nyugtázta a fiatalabbik, dolguk elvégeztével - akkor biztosan találkozunk majd, ahol eddig is, majd, a... - ezt nem tudta már befejezni.

-Hát, tudod az az igazság, mi nem fogunk már jönni, sehova.

-Ti, és miért? 

Erre nem érkezett már válasz, s nem is volt értelme már a szónak. Ekkor értette meg, hogy mint már annyiszor, most újra szemben találta magát azzal az örök érvényű "igazsággal", hogy a fiatalabbnak kell engednie mindig először. S végigszaladt benne az elmúlt időszak minden viszálya, s belátta, ezt ő megtagadta.

   Ahogy elkönyvelte magában ezt a fordulatot, nagy levegőt vett indulata csillapításához, s lenyelte dühét. Fölülkerekedve az elhangzottakon, többet nem nézett kuzinja szemébe, s megerősítette magában a jogos vélelmet - neki volt igaza, de hiába.

   A beszélgetés ezután már rutinszerűen zajlott; megállapodtak, s elköszöntek egymástól, majd elindultak mindketten más irányba.

   A fiatalabb unokatestvér hazamenet közben számba vette magában, hogyan is jutott idáig a családi alkotmány, és hogy miként is lesz tovább. De utóbbi kevésbé volt meghatározható, nem látta az alagút végét. Csak azt tudta: könnyebb lesz ezután. Megbarátkozott a gondolattal; nincs nagyobb úr az érdeknél a családban - bármi is a szokás rokonok között. S, hogy csak a családban van-e ez így, vagy csak ebben a családban, azt már nem tudta, és nem is akarta eldönteni. Megkönnyebbült; letehetett egy csomagot, amely az utóbbi időben már vészesen nyomta a vállát. Még aznap megvált ettől a nyomasztó élménytől; lezártnak tekintette történetüket, s végül így szólt: "öröm a világnak".  Miután beesteledett, elégedetten merült álomba és nem gondolt többet erre a napra. 

   Idővel találkoztak még, s kimérten ugyan, de köszöntek is egymásnak. Az évek teltek és ők nem változtak meg; az idő bebizonyította, hogy jobb így mindenkinek. Nem hangoztatták, hogy harag volna ezért, vagy azért; de a hangtalanság volt minden beszédük - megszűntek létezni egymásnak végérvényesen. A rokoni viszony köddé fakult; egy élet telt el így további bajok nélkül; szépen, csendesen.

2013. április 26.

Radnai Dániel Szabolcs

Heti elmélkedés - 2013 április 15. (hétfő)

A régmúlt idők csarnoka

   Az iskolát kőfal vette körbe, de akármennyire is el volt kerítve, látványa már messziről megragadta a figyelmet. Az épület vörös téglaburkolatával, a kapu melletti őrbódéval, a naiv munkásjelképeivel és a hely egész valójával egy olyan kort idézett meg, melyre ha rágondol az ember, előbb őszintén kedvre derül, s aztán sóhajt egy nagyot. Benne volt ez az érzés az udvar levegőjében, a nap sápadt sugaraiban, a régi gyakorlótér betonján feltört fűszálakban.
   Katonaiskola lehetett hajdanán, bár erről nem szólt senki sem; mindenki azt tudta csak, hogy most szakképző. Szakképző egy olyan világban, ahol nincs se szak, se képzés. De itt mégis volt.
   A bejárat melletti homlokzaton az elvhű világkép szimbóluma fogadta az ide tévedteket: férfi és nő, kéz a kézben, a férfi kalapácsot markol oldalán, s a nő átellenben egy könyvet szorít. Arcukat már szürkére mosta a hosszú évek folyása.
   Szobák százával; üresek mind, de tele elfeledett életekkel hosszú évekre vissza, négy emeleten keresztül. Négy emelet; öt hosszú folyosó, amikben nem tudja a fény, hogy melyik oldalon meneküljön. S középen vasrács, mely már kitudja mióta - nyitva áll.
   Az utolsó emeleten, ahova már csak a szellő jár sétát tenni; kinyílik egy ablak. S vele betódul a külvilág zaja és mindene, de vele együtt a nap fénye is és a régi jó-barát, a szellő - a fényes szelek keze.
   A földszintre visszaérve az ember tudja már, ez nem csak egy kiürített iskola; ez maga a rég múlt idők csarnoka. S, miközben a gondolat messze száll, mint az eleresztett falevél; egy deres úr odalép, s így szól: mostanság itt tanul a jövő nemzedék.

2013. április 15.

Radnai Dániel

Szubjektív könyvajánlás

Ajánlás

Jókai Mór: Az aranyember

Múlt év decemberében olvastam el Jókai Mór, Az aranyember című regényét, és meglehetősen nagy hatással volt rám a könyv élménye.

Jókai, a magyar regény és olvasóközönség megteremtője mintegy 200 művet írt életében; a mai napig övé a legsúlyosabb életmű a magyar prózában. Az aranyembert 1872-ben írta, pályája és népszerűsége csúcsán. Jó néhány közismert alkotása közül talán az emelkedik ki leginkább; az író saját szavaival élve: „ez van legjobban elterjedve”.

Az aranyember egy csodálatos romantikus történet, mely már a realizmus vonzásában született; ezt a két irányzatot állítja egymással szembe a mű. Jókai, a „mindent tudó mesélő” esete; lenyűgöző részletességgel vezeti az eseményfonalakat, és mozgatja a szereplőket. A reformkorban játszódó történet szinte tökéletes képet ad az akkori Magyarország társadalmáról, világképéről. Szereplői majdnem valamennyien romantikus alakok, egyoldalú jellemrajzzal, de a mű főszereplője, Tímár Mihály már egy összetettebb, realisztikus jellem. A regény – számomra – legizgalmasabb része az a periódus volt, amelyben figyelemmel kísérhetjük azt a folyamatot, hogyan válik az egyszerű Tímár Mihály hajóbiztosból  vagyonos komáromi gabonakereskedő. Egy év alatt Tímár szerez magának egy olyan „kedélyt”, mellyel fölvérteződik az üzletemberek korrupt világában. Cselekedetei ellentmondásosak; az író maga is kutatja, hol vétett Tímár; jogosan tett-e szert nagy vagyonára? Megérdemelte- e Tímeát, akit megmentett a cselédsorból, és akiért háromszor is a Dunába vetette magát? Tímár magánéleti válsága miatt menekül a „Senki szigetére”, ahol megtalálja élete értelmét, Noémit, s hosszú évek vívódása után – miként a szerencse mellé szegül – sikerül csak kimenekülnie a társadalomból, és letelepednie a világ háta mögött, igazi szeretettei között. S így Jókainak ismét sikerül kimentenie főhősét a viszályokból; a történet kölcsönös kiengesztelődéssel végződik.  

A regény legszebb részei közé tartoznak Jókai képleírásai az Al-Dunáról – amit ekkor még nem is látott az író -, valamint a „Senki szigetén” történő eseménysorokat színesítő természeti képek, melyekben füvész-érdeklődése jelenik meg.

A romantikus történetből társadalomregénnyé fejlődő alkotás méltán a magyar próza egyik legnagyszerűbb alkotása. A magam részéről – a regény minden egyszerűségével együtt – egy csodálatos élményként fogok visszaemlékezni a könyv elolvasására, s egy életre szívembe zártam Nemes Levetinczy Tímár Mihály történetét, aki maga volt a szegények megsegítője; árvák gyámolítója; maga az „Aranyember”. Jó szívvel ajánlom ezt a kötetet azoknak a könyvkedvelőknek, akik – hasonlóan hozzám – rendelkeznek egyfajta igénnyel régimódi; szép korokat idéző alkotások befogadására, megtisztelésére.

2013. április 4.

Radnai Dániel