Nincs
más út, csak isten útja
2013,
augusztus 17.-én, a Szegedi Szabadtéri Játékok keretein belül mutatták be az
immár harminc éves nemzeti rockoperát, az István, a királyt.
A
Szörényi-Bródy kultuszmű harmincéves jubileumára Alföldi Róbertet, a Nemzeti Színház
frissen leváltott igazgatóját kérte föl a szerzőpáros, nem kis politikai és
ideológiai vitát keltve ezzel a magyar közéletben.
Az
előadást augusztus 20.-án, államalapításunk ünnepén vetítette az RTL Klub, így
tévénézők milliói láthatták a darabot. Eme írás alapját is a tv-felvétel képezi.
-
Ehhez
hasonló nagy múltú művészi produktum újabb és újabb előadásainál minduntalan
előkerül az eredetivel való összehasonlítás gondolata. Ez hatványozottan igaz,
ha egy harmincéves jubileumról lévén szó.
Tudjuk
és érezzük, hogy az István, a király 1983-mas, legendás királydombi előadásának
a hatását egyetlen újkori feldolgozás sem ismételheti meg, de reménykedhetünk,
hogy az idő múlásával egyre több megvilágításban láthatóvá válik a közönség
előtt – előttünk – ez a korszakos remekmű. Véleményem szerint ebben a
szellemben érdemes értékelni az idei, Alföldi-féle produkciót is, amely –
nyugodtan mondhatjuk – hosszú évek után a leginkább rendhagyó előadás a
rockopera történetében.
Egy
csöppet visszatekintve a múltba, a Kádár-rendszer vége felé bemutatott, akkor
még lázadónak és formabontónak tekintett darab sok-sok feldolgozást megért az
elmúlt három évtizedben. Az ősbemutatót követően az akkori közvélemény
ünnepelte a rockoperát, s – mint Jávorszky Béla Szilárd mindenre kiterjedő
elemzéséből kiderül – már akkor sokan más-mást láttak benne. Igazolva ezzel,
hogy az „István” rengeteg, életünket meghatározó konfliktust feszeget,
melyekben gyakran különböző válaszokat vélnek látni a nézők. Ennek egyik
közkeletű szemlélete szerint az 1983-mas bemutató nem csak rock történeti
esemény, hanem az első komolyabb tömegdemonstráció volt – az akkori rendszer
ellen. Nos, erről a Királydombon összegyűlt 120 ezer embert kellene
megkérdezni…
A
zajos sikerű premier után 1984-ben jött a Szegedi Szabadtéri Játékok, majd
hosszú, a Nemzeti Színházban eltöltött évek következtek a darab számára.
1990-ben – meglovagolva a rendszerváltást – a Népstadionban került színre,
mintegy fölvezetvén az újra összeálló Illés-együttest. A részint eredeti
szereposztású, egyébiránt rendkívül hatásos előadásról tv-felvétel is készült,
ám hivatalos kiadása vagy vetítése sajnálatosan akadályokba ütközött. Ezt
követően – átlépve kis hazánk határait – a sevillai világkiállításra is
eljutott a darab, 1992-ben mutatták be nagy sikerrel. A következő – nagyobb
jelentőségű – időpont az „István” történetében 2002 augusztusa, mikor is napvilágot
látott – a Szörényi-trilógia részeként - a rockopera felújított változata az
Esztergomi Nyári Játékokon. A majd két évtizedes Koltay Gábor általi rendezés
után Iglódi István vette kezébe a művet; az előadásról DVD felvétel is készült.
Egy évvel később – hosszú évek várakozása után – Csíksomlyón mutatták be a
darabot a határon túli magyar közönségnek; az előadás végén a magyar mellett a
székely himnusz is elhangzott. A történelmi jelentőségű, húsz éves jubileumi
bemutató emlékét szintén DVD felvétel őrzi. A 25 éves jubileumi előadás
szereplőgárdájának összeállítását – nyugati módszerrel – televíziós válogató
műsor előzte meg, a Budapest Sportarénában mutatták be 2008, június 18.-án,
Feke Pál (mint István) és Vadkerti Imre (mint Koppány) főszereplésével. Az
előadást, a 2003-ban elhunyt Boldizsár Miklós, a darab alapját képező dráma
írója emlékének ajánlották. Az István, a király történetében – az eredeti dupla
LP-t leszámítva természetesen – talán ez az előadás tartalmazta a legerősebb
zenei alapot. Exluzív kiadású CD és DVD felvételen is megjelent.
Újabb
öt év elteltével az István, a király diadalmenete elérkezett jelenünkbe,
2013-ba.
A
harminc éves évfordulót komoly előkészületek előzték meg; már 2012-ben
döntöttek a rendező személyéről az alkotók – Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház
frissen leváltott, még hivatalában lévő igazgatóját választották direktornak
Szörényiék. Idővel a leendő főszereplőket is megismerhette a közönség; István
megformálására, immár másodszorra Feke Pál lett predesztinálva, Koppány
szerepét pedig a Stohl András kapta. Utóbbi megválasztása már korán éles
vitákat váltott ki közéleti körökben, lévén, hogy Stohl András nem sokkal a
börtönből való szabadulása után fogott újra színészkedéshez, kevesen szavaztak
neki bizalmat. (Egyébirányt az idén nyáron bemutatott, szintén Szörényi-Bródy
szerzőségű Kőműves Kelemenben Stohl kapta a főszerepet – Alföldi rendezésében.)
Egy
szó, mint száz, a harmincéves jubileumot nem csekély várakozás előzte meg,
amely nem mellesleg jelentős politikai vetülettel társult (Alföldi
megválasztása nyílt kiállás volt a jelenkori magyar kultúrpolitika ellen). A
sors fintora talán, de az éppen húsz évvel ezelőtt bemutatott Szörényi mű, az
Attila, Isten kardja premierjét is hasonló, politikától fűtött kritikai áradat
jellemezte; jószerivel nem vállalkozott senki a darab objektív értékelésére. S
lám, a történelem gyakran ismétli önmagát…
Az
idei bemutató előtt – különböző alkotói megnyilatkozásokból – már sejteni
lehetett, hogy ízig-vérig kortárs darabot fog látni a közönség, mely be is
igazolódott; nem csalódtunk Alföldi Róbertben. A rendező alapvető koncepciója,
a mű eszmei harcának és konfliktusának fölmutatása volt, amit nem szükségeltetik
korhű környezetbe bújtatni – minden korban egyenértékű tanulságokat hordoz.
Az
augusztus 17.-én bemutatott, majd 20.-án adásba került felvétel azonnal
megosztotta a magyar közízlést; a sajtóban özönlöttek a legkülönbözőbb,
szélsőséges véleménynyilvánítások; volt, aki csodálta és magasztalta, és persze
aki betiltásra ítélte. (Hogy mást ne is említsünk…) Sokat mondunk, ha egy-kettő
objektívnek tűnő kritika jelent meg, de ezek sajnálatosan többnyire az
értelmetlen gúnyáradat árnyékában maradtak.
Írásom
nem titkolt szándéka pótolni ezt a hiányt.
Mint
mondottam, magam is kortárs darabra számítottam a bemutató előtt, s ennek
minden velejárójával; modern jelmezekkel és modern díszlettel. Mindent
egybevetve, az elmúlt évek, évtizedek, lassacskán népviseleti bemutatóknak is
beillő előadásai után jót tett a darabnak egy kis vérfrissítés e téren. S
mondjon akárki akármit, az előadásra fölös teherként nehezedő korhű ruhák
nélkül közérthetőbb az egész mű!
A
díszletről szintén csak pozitívan nyilatkozhatok; a gigantikus Magyar Szent
Koronát formázó színpadkép egyszerűen zseniális.
A
darabot egész végig hatásos tömegjelenetek jellemezték; a karzatról letekintők
és a „küzdőtér” résztvevői jól elkülönültek egymástól, követhetővé téve ezzel
az eseményeket. Egy-két kivételtől eltekintve a színpadi koreográfia is
tökéletes volt.
A hangszerelés tekintetében, úgy gondolom becsülendő
annyi év jól bevált, zenei alapra való ráéneklés után élő kísérettel színpadra
állítani a rockoperát; a zenekarnak jó helye volt a Szent Korona tetején.
Ellenben megmagyarázhatatlan kérdés számomra, hogy bizonyos tételek tempóját
miért kellett jelentősen gyorsítani? Egy-egy dalt (pl.: Szállj fel szabad madár) követhetetlenné, a színészek számára
nehezen énekelhetővé tett a tempóváltás; vélemény szerint a darabot záró Felkelt a napunk is némileg vesztett a
hatásából emiatt. Ettől eltekintve a zenekart elismerés illeti.
Kimondható,
hogy a rendező a végleteket mutatta fel a két egymásnak feszülő oldal
külsőségeiben. A Koppány által vezetett, „óhitű” magyarok szedett-vetett
ruházatba lettek öltöztetve; szélsőséges érzelemkitöréseik szinte rémítő hatást
keltettek. Ezzel szemben az egyháziak tisztaságot sugározó viseletben jelentek
meg a színpadon, melyhez fegyelmezettség, mi több, könyörtelenség látszata
társult. Első látásra túlzásnak tűnt, hogy az egyház, mintegy orwelli
bűnszövetkezetként lett ábrázolva, mindez ötvözve a hatvanas évek
munkásőrségének módszereivel, de rá kellet jönnöm, hogy mindez nem nevezhető
kereszténygyalázásnak. Sajnos mind tudjuk, hogy a történelem egyes időszakaiban
az egyház valóban ehhez hasonló szuperhatalomként működött, és éppenséggel nem
bánt kesztyűs kézzel a „vallás hatalmának” nem behódolókkal. Ily módon hiteles
a kép.
Néhány
apróságot kiragadva a darabból, a luxusautóval és/vagy tarbanttal való
színpadra érkezés, mint olyan nem nyerte el a tetszésemet, hatásvadász elemnek
tartom, Torda (Novák Péter) gitárt ragadásával egyetemben. Ezzel szemben
nagyszerű fogásnak vélem Réka szemétszedését a gyarló, éhenkórász nép után,
mely hűen mutatja tiszta, keresztény érzéseit és sorsközösség vállalását társai
felé. Az ősbemutató sztárjainak szerepeltetését nem tudtam hova tenni; Nagy
Feró még megállta a helyét, de furcsa volt látni, ahogy az egykor István
szerepét legendásan sokáig alakító Varga Miklós megjelent a színen Regősként. A
mű legérdekesebb része pedig - gyanítom, sokak számára – a finálé volt, mikor a
Felkelt a napunk hangjaira a magyar
nép, István népe bevonul a Szent Korona belsejébe és bezárul – önmagába. Eme
sokat sejtető befejezés – véleményem szerint - tökéletes képet ad rólunk,
magyarokról, akik ugyan mind mások vagyunk, de csak összefogva, ha kell,
erőszakkal összezárva tudunk együtt élni a magyar ég alatt.
Végignézve
a szereposztást, idő előtt rá kell jönnünk – amit egyébiránt a „hivatalos”
kritika is megemlített -, hogy a színpadon fölvonulók nagy része inkább színész
mint énekes. Ez alól a legszembetűnőbb kivétel rögtön a címszereplő, István
megformálója, Feke Pál. Az énekes-színész abban a kegyben részesült, hogy
másodszorra vehette magára István köpönyegét; nagy szó ez, hiszen a darab
történetében kevesen mondhatják el magukról, hogy egynél többször nyerték el a
címszerepet – a két egész évtizedig „regnáló” Varga Miklóson kívül. De lévén,
hogy Feke Pál öt évvel ezelőtt is meggyőzően szerepelt Istvánként, most is jó
döntésnek bizonyult. Ez esetben viszont egész mást kellett nyújtania, mint
akkor; nyomaiban sem hasonlított a 25 éves jubileumon látott Istvánra. Éneke,
mint mindig, most is rendben volt, viszont – némileg a dalok tempója és a
dramaturgia miatt – gyakran előfordult, hogy nem volt alkalma a tőle elvárt
módon kiengedni a hangját. Ettől függetlenül erőteljesen játszotta a lelkében
tiszta és hitében erős, ám vívódó trónörököst, aki végül a jó útra vezette a rá
bízott népet, s vállalta annak következményeit is.
A
darab másik központi szereplője, a jellemében szintén dinamikus Koppány
megformálója, Stohl András – a gúnyos jóslatok ellenére – szintén jó alakítást
nyújtott. Nyilvánvalóan hiába keressük benne Vikidál Gyula elemi erővel
megszólaló hangját, de el kell ismernünk, hatást gyakorolt a nézőre. Hangja
ugyan operettes a szerephez képest, és gyakran küszködött a magasságokkal a
színpadon, de játékában erő volt; méltó módon alakította a saját képére formált
Koppányt.
Az
„istváni oldal” színészei közül szinte mindenki dicséretre méltó alakítást
nyújtott, kezdve a karizmatikus Asztrik apátot megformáló László Zsolttal, aki
– énekbeli hiányosságait ellensúlyozva – a darab központi szereplőjévé vált.
Szintén erőteljes játék jellemezte Udvaros Dorottyát, aki remekül alakította
István gyásztól megkeseredett és a bosszútól elvakult anyját. Géza
fejedelemként, majd krónikásként is megállta a helyét a színpadon Blaskó Péter;
érdekes színfoltja a darabnak a finálé utáni megjelenése, amikor a himnuszt
énekelve szemléli a koronába zárt magyar népet. Tökéletes választás volt
Gizella szerepére a szép vonású Radnay Csilla; István hitveseként jól
alakította a hideg német szépséget.
Koppány
hívei közül kiemelendő volt, a lázító Laborcot alakító Szemenyei János – sajnos
kevés ideig tartó – játéka. Koppány feleségei, illetve a hataloméhes magyar
urak nem sok újat hoztak a rockopera három évtizedes történetébe, ezen kívül a
szereplőgárda talán egyetlen negatívumaként említeném meg Novák Péter
jelenlétét, aki ugyan mutatós volt Tordaként, de határozottan túljátszotta a
szerepét.
S
végül, de nem utolsó sorban – külön bekezdéssel áldozva – kell kiemelnünk a két
tábor határán elhelyezkedő Rékát, Koppány lányát, és az őt megformáló Tompos Kátyát.
A darab egyik legkülönlegesebb szereplőjét alakító fiatal színésznő játékát a
legelmarasztalóbb kritikák is pozitívan értékelték; sokak szerint a legjobb
színészi teljesítmény a darabban. Ha másban nem is, de e tekintetben
csatlakoznom kell a nagy tömeghez, lenyűgözőnek tartom Tompos Kátya alakítását.
Játéka őszinte és – szerepéhez híven – tiszta volt, énekhangja pedig gyönyörű.
Az egész előadás egyik legszebb jelenete volt, mikor Istvánnal, kéz a kézben
énekelték az Oly távol vagy tőlem
című dalt.
Mindezek
után, már csak némi számadással tartozom, teljesítvén azt a kötelességemet,
hogy elmondjam, ennyi év után miről szól, mit mond, mit ad át nekünk ez a
darab, az István, a király.
Az
általam feltett kérdésre a válasz egyértelmű: ugyanazt, amit harminc évvel ez
előtt, 1983-ban a Királydombon. Sok-sok év telt el az óta; megváltozott a
világ, a politika, a magyarság, a hitünk és minden más, de az István, a király
még mindig ugyanazokat az alapvető erkölcsi eszméket hordozza, mint
megszületésekor. Eltelhet száz év is, de az önállóság és közösség kérdése
örökké végigkísér minket, mindig aktuális marad. Így, ha az idők folyamán újra
és újra bemutatják ezt a – mára már legendássá vált – darabot, nem az a
feladatunk, hogy a szerint ítéljük/kezeljük, hogy milyen szelek fújnak, mert a
mondanivalója nem lehet más. Az pedig, hogy a darab megosztja az embereket,
annak a szomorú igazságnak a velejárója, hogy az István és Koppány között
vívódó tömeg mi magunk vagyunk. Nem beszélve a hatalomhajhász magyar urakról,
akik pénzért, alamizsnáért föladnak mindent – elvet, erkölcsöt. Ők mind mi
vagyunk, a darab pedig nemzeti lelkiismeretünk, amely gyakran nem olyan tiszta,
mint hisszük. Mindenki úgy ferdítené István király tetteit, hogy saját magát
igazolja, pedig mind tudjuk, „nincs más út, csak Isten útja”.
István
igazsága abban áll, hogy tudta, mi jelentheti a békét az ország számára, és
azzal is tisztában volt, hogy milyen eszközökkel érheti el mindezt. A középkori
Európában egy nép sem számíthatott könyörületre a kereszténység megtagadása
mellett – ez alól mi sem voltunk kivételek. S, bár szimpatikusak, mi több
hitelesek előttünk Koppány elvei, nem helyezhetjük István elé, mert be kell,
hogy lássuk, kettőjük közül István szolgálta messzemenőbben a nép érdekét – még
ha ez vérontással is járt. Ebből fakadóan nincs erkölcsi alapunk mindig
újraértelmezni kettőjük harcát, hiszen az ilyen műveknek „csupán” annyi a
lényegük, hogy felmutassák ezeket a történelmi konfliktushelyzetet számunkra –
tanulságként.
A
darab alapgondolata, mi szerint vágyunk arra, hogy közösségben éljünk, de
önállóak akarunk lenni, olyan ellentét, amely örök kérdéskör marad a magyarság
számára, és nem fakul meg évtizedek múltával sem. Ezt jelentette az István, a
király harminc évvel ezelőtt is, és ezt kell, hogy jelentse harminc év múlva
is. S ez alól az idei bemutató sem kivétel, mely, mint mondottam, hosszú évek
óta az egyik legkülönlegesebb előadás volt a darab történetében. Dicséretet érdemel
ezért Alföldi Róbert, aki legyőzve a konvenciók korlátait, 21. századi szemmel
álmodta színpada nemzeti kultuszművünket, úgy, hogy az befogadható legyen a
közönség számára. Átütő előadás volt!
2013.
augusztus 31.
Radnai Dániel Szabolcs
